Megjelent: Harmadik Szem 1995. szeptember, #50, 22-24.

A tudat antropológiája 4. rész.

A Tudat Antropológiájának Társasága éves konferenciája

Érzékelt és reális valóság

A konferencia leghosszantartóbb és legmélyenszántóbb vitája Janet Richardson és Andrew Newberg előadása után tört ki (lásd G.A.: Harmadik Szem, 1995 aug.) a valóság természetének mibenléte, formálói felől. Ha például a meditáció során valóságnak éli át valaki a hallucinációt, azt spiritualizációnak hívják. De ha valaki egy adott élményt valóságosnak él át, mi módon képes megkülönböztetni a reális valóságot az érzékelt valóságtól? Számára attól valóságos az élmény, hogy eddigi tapasztalataival hitelesíthető, vagy attól, hogy a tapasztalás erőssége, intenzitása, valószerűsége elér egy kritikus értéket. Kétségtelen, hogy ilyen kritérium alapján például az úgynevezett őrültek téveseszméi teljes jogú valóságként lépnek elénk. A képzelt valóság és az érzékelt valóság megkülönböztetése az őrültek őrült vagy esetenként nagyon is a józan észre emlékeztető logikája alapján logikusan, összefüggően épül fel, és a rendszer “hibáit” sokszor egy felkészült orvos is nehezen képes megfogalmazni. Ha viszont a valóság megkülönböztetése a képzelt valóságtól az orvosok megítélésének alapján történik, akkor itt a személyes mérlegelés és végső soron a társadalmi megítélés dönt a valóságosság felől. És itt áll elénk a kulcskérdés: ha a társadalom manipulálható, akkor a valóságosság megítélése, a valóságkép is manipulálható, és ezzel a valóság átélése, életünk valóságosságának természete, sőt, talán a Valóság maga is önkényesen vagy a körülményeket figyelembe véve, de manipulálható! Ha a társadalmat bizonyos hatalmi érdekek manipulálják, akkor ez a társadalom nem is érdemes igazából a társadalom névre, mert nem a társviszonyra, a kölcsönösségre, az igazságra, az élet legmélyebb természetének kifejeződésére, az élet akaratának megnyilvánulására irányul, hanem ennek rovására a hatalmi érdekek érvényre juttatására, és így inkább érdemes a rabszolgatartó bűnszövetkezet elnevezésre. A mai nyugati társadalmak annyiban különböznek a régebbiektől, hogy a kifinomult erőszak kifinomultságának, áttételességének, személyes elfogadásra felkínáltságának, átvételének, elterjesztésének, belsővé tevésének arányában képes könnyebben hatékonnyá tenni az érdekek érvényesítését. A valóság természete tehát olyan kérdés, amely kíváncsiságunkon túl is érinti legszemélyesebb életünket, érzésvilágunk természetét, hogy egy érdekekre berendezkedett mechanizmus kitermelt ideológiájából mennyit fogadtunk el önkénytelenül vagy épp az általános elterjedés miatt valóságosnak.

A valóság végső alapja a társadalom

A hozzászólók szerint a reális és az érzékelt valóság megkülönböztetése kulturálisan meghatározott. Elismerték, hogy a mai társadalom patologikus, azaz beteg. A valóságosság élményének meghatározásához az agyfiziológiát igyekeztek segítségül hívni. Rámutattak például arra, hogy a természeti törzsek sámánjai és a patologikus betegek agyfiziológiája eltérő, bár ugyanazokat az idegpályákat használják. Elhangzott, hogy a szomorúság állapotában az agy vérellátása nagyobbnak mutatkozik, mint vidám hangulatban. Érdekes és jellemző volt a konferencia résztvevőinek közhangulatára, hogy ezt a bejelentést minden további nélkül tudomásul vették, és ezt azzal magyarázták, hogy a boldogság egy olyan természetes elmeállapot, amely az elme alapállapota, kiinduló állapota, nem működő állapota, amely a meditációhoz hasonló. Meditációban a hippokampusz, az érzelmek és az emlékezet egyik központja működését jelentősen lecsökkenti és az agy vérellátása, működése is alacsonyabb szintre esik vissza. A meditáció szavak és gondolkodás nélküli üres tudatállapot, amit tanulással lehet csak elsajátítani.

Misztika, szavak és logika

Eszembe jutott, hogy a hunoknál a táltosok voltak az események tudói, akik felelősséggel kellett állást foglaljanak egy-egy adott kérdésben, s hogy mit szólt volna Attila, ha egy táltosa egyszercsak kijelenti, hogy semmilyen adott kérdésre eleve nem képes válaszolni, sőt, az igazság a szavakon túl van, és ezt egy bizonyos üresség megtanulásával lehet megtudni. A szinte teljes egyetértést a konferencia között a misztika szavak nélkül üdvözítő mivolta felől csak Ruth-Inge Heinze kérdőjelezte meg, azzal, hogy a másfajta tudatállapot talán az üresség helyett inkább hasonló a Lewis Carroll “Alice Csodaországban” c. könyvében szereplő Alice élményeihez, vagyis szavakban elmondható. Igen ám, de aztán hozzátette, hogy a nyugati ember a másfajta tudatállapotokat azért nem érti, mert nem érti igazából az egyedüli alternatívát jelentő misztikát, mert a legteljesebb nirvánához vezető meditációs utat nem ismeri a keleti emberhez hasonlóan. És ezen a ponton nézeteink elváltak, mert szerintem éppen a misztika az, amely megakadályozza a szavakba foglalható belső és külső érzékelést. Lewis Carrol nem volt misztikus. Matematikus volt, és álmodó. Érdekes például megfigyelni, hogy amikor Newton vagy Pascal misztikus megvilágosodást átélve a misztika felé fordultak, attól kezdve semmi emlékezeteset nem produkáltak, bár szellemi adottságaik nyilván ezt követelték volna. Pascal a misztikus élmény hatására otthagyta a fizikát, a matematikát, és megyőződésévé vált, hogy a logika maga zsákutcát jelent. Ettől kezdve élete zsákutcába jutott.

Hegyneheze, Messzehalló és Mindentlátó és az Értelem

Számomra a misztika a gondolkodás zsákutcájának mintaképe. Indíttatása, első lépése teljesen természetes és emberi: induljunk el a nagy élmények felé, lépjünk kapcsolatba a teljességgel! Ha ezt sem igényelné a misztika, minden vonzerejét elvesztené. Csakhogy ettől a kiindulóponttól már a misztika csak a zsákutcába terelés manipulációjával foglalkozik. Értelmünket, érzéseinket, indulatainkat, fő segítőtársainkat kötözzük gúzsba és induljunk el a köd felé, vakon, az a helyes út. Ez szinte olyan, mint a népmesében, amikor a boszorkány rábírja a jóhiszemű szegénylegényt, hogy csak akkor érhet célhoz, ha először önként megkötözi eddigi hűséges segítőit, Hegynehezét, Messzehallót és Mindentlátót. Miután szegénylegény ezt megtette, a boszorkány kiszolgáltatott prédájává vált. Értelmünk az, ami életünkben segítségünkre állhat a tájékozódásban, a gondolkodásban, a felismerésben – és a misztika az értelem és a gondolkodás megszüntetését állítja be mindent megoldó varázsszerként. Induljunk el a messzi útra, de ne tájékozódjunk, ne is próbáljuk meglátni, meztelen-e a király, vagy merre is járunk egyáltalán, ne nézzünk körül, csak haladjunk “bátran” vakon, és higgyük el, hogy ez a legjobb módszer. Ha mégis odapillantunk egy-egy képre útközben, csak mondjuk azt, hogy om, om, ismételjük, amíg minden ismét teljesen eltűnik, és akkor haladjunk tovább.

Misztika és az élet értelme

Igen, ez az egész emlékeztet az elaltatásra, ahogy egyes anyák azt ajánlják gyermekeiknek, hogy számoljanak egytől százig, ötszázig lefekvés előtt. De más anyák ehelyett mesét mondanak. Meséket, vagyis a képzelet birodalmába röpítő emberi kiteljesedést hirdető történeteket. És ha a kisgyereket elragadja magával a mese, képes magával ragadni és elröpíteni az álmok birodalmába, a kiteljesedés földjére, ahol az emberi vágyak még teljességre vágyva lobognak, áthatva eget és földet, csillagokat, még ismerik saját bűvös varázshatalmukat, még jóságosak, épek. Furcsa, vagy inkább következetes módon a keleti filozófiák a meditáció csodaszerként ajánlása mellett szembefordulnak minden emberi vággyal. A nirvána, az üresség csakis akkor érhető el, ha leszámoltunk minden vágyunkkal. Számomra rejtély, hogy akkor hogyan lehet a nirvánára vágyást mégis megengedni, ahogy rejtély az is, miféle izgalmakat, kalandokat rejthet az üresség, és számomra az életből kiszakadás, a lélekvándorlás folyamatának üdvözítő megszakítása, a földi élet örökre elhagyása sem lelkesítő. Hogyan teljesíthetjük küldetésünket, hogyan adhatunk értelmet az életünknek, hivatásunknak, hogyan tölthetjük be földi rendeltetésünket, ha mindezzel szembefordulva a misztikus úton igyekszünk az üresség felé? Kimondottan természetellenesnek tűnik tehát az efféle meditáció. Igaz, hogy sokkal könnyebb elkezdeni számolni, mint kitalálni vagy felolvasni egy mesét, és sokkal mechanikusabb is, tehát alkalmasabb a nagyipari beüzemelésre, ha a lakosság igényeinek megfelel, de ez nem jelenti, hogy szükségképpen korszerűbb kell legyen a számolásos altatás a képzeletet fölelevenítőnél, hiszen a mesék nem haltak ki, éppen mert a gyerekek sokkal jobban szeretik. A gyerekek még tartják magukat, nekik még vannak igényeik, tapasztalatuk a természetes élet természetéről. És ha ez így van, akkor mindannyiunknak meg kellett volna vagy meg kéne tanulnunk, hogy elalvás előtt meséket találjunk ki magunknak, hogy képzeletünket képesek legyünk kigyújtani, ne pedig a víz alá nyomni, elzsibbasztani. Ha szeretünk még élni, ha nem untuk meg összes vágyunkat, ha még él bennünk a Természet akarata, rendeltetésünk és küldetésünk eszméje, képzeletünk szabadjára engedése még képes föleleveníteni saját, Természettől kapott képességeinket és megláthatjuk útmutatóinkat.

A nyugati modell egyoldalúsága

Egyedül Janet Richardson, ő is a konferencia után, írta le a nyugati társadalom betegségének tüneteit – persze ő is a misztika szemszögéből. “A tibeti buddhizmus ismeri a Tiszta Elme fogalmát, amely igazi természetünk, nem-individuális értelemben, amivel szemben áll a racionális elme, amely érzékleteink különállóságának illúziójára épül. A racionális elme a tibeti buddhizmusban akadályozza a Tiszta Elmét, a Buddha Elmét. A racionális elme a nyelv segítségével épül ki. A nyelv segítségével építünk ki megkülönböztetéseket, magunk és mások megkülönböztetését. Felépítjük az időérzékelésünk által szétdarabolt világot, a külső környezet egyes ingereit mesterségesen kiszelektálva, leválasztva környezetétől építjük be belső világunkba, kis belső katalóguscéduláinkra biggyesztve amelyeken az előző élményeink szerepelnek értelmezéseikkel, amelyeket megszokottá tehetünk egy új séma vagy indexkártya létrehozásával. Eközben nem veszünk tudomást a többi, ki nem választott ingerről, amelyek nem illenek be előzetes elképzeléseink közé, vagy nem tudjuk, hogyan illesszük be őket. Úgy válunk szociális, társadalmi lénnyé, hogy eközben érzékelésünk egyívásúvá, a többiekéhez hasonlóvá idomul, ezt jutalmazással és büntetéssel éri el az adott kultúra, szubkultúra, és ezt biztosítja a társadalmilag létrehozott belső párbeszéd, amely soha nem hallgat el. Következésképp, az intellektuális kifejlődés egy kultuáril vagy szubkulturális transzállapot elsajátítását, megtanulását jelenti a nyelv révén. Az érettség azt jelenti, mennyire sikerült elsajátítani ezt a képességet, mennyire sikerült önmagunkat elszigetelni mindenkitől és minden mástól a kategóriák valóság-konstrukciójában. A nyugati személyiségfejlődési modellek az egyirányú fejlődésen alapulnak, az egyre növekvő elszigetelődés irányába. Mindent azáltal ismerünk meg, hogy hogyan különbözik minden mástól. Ha lázadunk ez ellen az elszigetelő “érettség”, “felnőttség” ellen, ez fejlődéstani visszaesésnek, patologikusnak minősül (néhány példa: lázadozás, skizofrénia, megszállottság, személyiségzavarok), amelyeket a társadalom büntet, bár ha csak rövid időszakban jelentkezik, olykor eltűri (példák ezekre a szexuális orgazmus, a rock koncertek, temetések, láz általi delírium, a maratoni futó feldobott állapota).”

Elme-gépesítés

Janet Richardson leírásában mintegy sűrítve foglalódik össze a mai nyugati ember hiányérzete élet-és világélményének egyoldalúsága miatt. A megoldást a keleti filozófiákban keresik, a misztikában, az értelem-ellenességben. De törvényszerű, hogy az értelem-ellenesség legfőbb fegyvere is az értelem legyen, hiszen anélkül hajítófát sem ér. Ezzel viszont önmagával fordul szembe a nyugati ember, önmaga legfőbb segítőjével, természetadta természeti erejével. A meghasonlás állandósítása pedig nem vezethet a kiteljesedéshez. Ahelyett, hogy elutasítanánk az értelmet, próbáljuk megtalálni, miért áll az értelem a nyugati ember személyiségszerkezetében a csonkaság szolgálatára! A nyelv azért tűnik a rossz szolgálójának, mert részt vesz az új élmények gépiesítésében, sematizálásában. De hát szükségszerű, elkerülhetetlen ez? Eddigi tapasztalataink tiltják, megakadályozzák tapasztalásunk újszerűségét, az újszerűség érzékelését, a kreativitást? Világos, hogy nem, illetve éppen a misztikus megvilágosodás jelent egy kilátástalan süllyesztőt. A tapasztalatok, az élet a gyermek számára egy felmérhetetlenül gazdag kincsestárat jelentenek. Minden élményünk eleve gazdagítja belső világunkat, nem elvesz belőle, hanem hozzáad – a sematizálás csak az értelmezés elszemélytelenedésével válhat uralkodó tényezővé. De miért szükségszerű, hogy a nyugati ember elszemélytelenítse saját élményeit, gépesítse saját lelki életét? Hogyan és miért fordul át az élet kincsestára felnőttkorra saját ellenségünkké, elszemélytelenítő erővé? Milyen erő gépesíti az elméket? És mi köze van ehhez a gépesítő erőhöz a nyelvnek?

A logika mágikus alapelve

A nyelv gondolkodásunk, értelmünk eszköze csupán. A logika nem gépesítő tényező, hanem egy teremtő elv hordozója. A logika alapelvei mágikus kapcsolatokat hordoznak. “Minden mindennel összefügg” – ez a logikai alapelv létezésünk, életünk, elménk, a Világegyetem mágikus természetének hordozója. Ez a logikai alapelv arra irányul, minél több szálon függjön össze minden minél több világegyetem-résszel, azaz ez az alapelv a kozmikus kiteljesedés felé hajt bennünket. Természetes, hogy a misztikus, amikor el akarja vágni a gondolat szálait, fel kell lázadjon a logika ellen. Amíg a logika éltető ereje ép, addig a misztikus (h)altató ereje nem bontakozhat ki.

(folyt. köv.)
Grandpierre Attila