Megjelent: Harmadik Szem 1995 június, # 47, 38-40.

A tudat antropológiája

Az amerikai Society for the Anthropology of Consciousness évi konferenciája, II.

Sámánizmus az ősi Kínában

Bill Watson, az Asian Leadership Institute munkatársa beszámolt arról, hogy i. e. 15 000 évvel a tudat egy mágikus formája volt a nagyon ősi kínai kultúra jellemzője. P’an Ku, a kínai Ádám felelőssége volt a rend teremtése a Kozmoszban. A kínai hitvilágban nagy szerepet játszott a kollektív psziché. Azonban az idő múlásával a tudat kínai “mágikus”, valójában inkább sámánisztikus formája (a kettő közti alapvető és a legtöbb kutató által fel nem ismert különbségről terv szerint egy későbbi cikkben számolok be) az idő múltával a mitikus tudattá “emelkedett” vagy integrálódott. Watson a kínai sámánok szellemvilágba utazásait misztikus utazásoknak nevezi. Az ilyen űrutas sámánok beszámolóit teljesen dokumentált jelentésekben örökítették meg. A legnépszerűbb ilyen repülési napló a klasszikus Ch’u Tzu gyűjtemény. A későbbi, mitikus tudatformájú magaskultúrában a sámánok mint szellemi vezetők szerepe háttérbe szorult

az államvallás mögé, amely intézményesítette az istenivel fenntartható kapcsolatokat specialisták osztályának létrehozásával. Az extatikus élmény közvetlen átélése politikailag inkorrektnek minősült ezután, és ezzel a sámán szerepe fokozatosan a mai alacsony sorba szorult – így Watson.

Mágikus és misztikus ellentéte

A mágikus életélmény elnyomásával az űrbe a misztikus tudat lépett be, a hatalom által segítve, az államvallást a személyes megdicsőülés útjául ajánlva azoknak, akiket az intézményesített vallás merev formalitásai nem elégítettek ki (gondoljunk a jámbor keresztény misztikusokra). A valódi mágikus és misztikus tudat ellentétéről lásd Grandpierre K. Endre: “Eltemetett világkorszak: a mágikus kor” című cikkét (Harmadik Szem, 1992 március). Figyelemreméltó egyezést mutat ezen tanulmány problémafelvetésével, miközben a két tudatfajta közötti különbségnek ezzel ellenkező előjelet tulajdonít Szentágothai János a Világ-Egyetem című könyvsorozat (Kulturtrade, 1994) főszerkesztőjeként a sorozat könyveinek kísérőszövegében: “Már európai kultúránk szent könyvének, az Ótestamentumnak nagy prófétái felismerték a különbséget a misztikus – a belső értékteremtő átélés – és ellentéteként a visszahúzó, ezért elvetendő – mágikus szemlélet és átélés között. E sorozat olvasói rá fognak döbbenni, a ma minden csatornán és hullámhosszon propagált áltudomány visszaesés a mai világképünk által rég meghaladott primitív, mágikus szemléletbe.” Valami rendkívül lényeges történik mai világképünk számára a mágikus és a misztikus frontján, ha hirtelen ennyire hevesen tör ki az ellentét a kétféle világlátás, világélmény hívei között. A misztikus a ködös, ésszel felfoghatatlan, okkult, vallásos szinonimája. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a misztikus “az emberi elme számára megmagyarázhatatlannak látszó”. Ugyanez a szótár a mágikusról azt írja : “Olyan képesség, megnyilatkozás, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni, bűvös, lenyűgöző, varázsos.” Hol itt a visszahúzó primitivitás, melyik oldalon? Ha a mágus papokra használt másik magyar elnevezést, a táltost vesszük, méginkább előugrik a mágikus valódi jelentése, így például a “megtáltosodni”, azaz képességeink varázslatos teljességét elnyerni. A tudomány kutatja olykor a régebben megmagyarázhatatlannak látszót is, és bár a filozófiai következetetések nem tartoznak a szűken vett természettudományok tárgykörébe; de amennyiben képes magyarázatot adni az addig magyarázhatatlannak látszóra, nem nevezheti több joggal misztikusnak magát, mint a gőzmozdony feltalálója vagy a járni tanuló csecsemő. Tudomány és misztika ma is egymást kizáró szemléletek, ahogy a logika és a misztika is mindig az marad, hiszen a misztikus a kinyilatkoztatások magyarázat nélküli elfogadását, az ész legalábbis átmeneti feladását igényli. A tudomány kibontakozása, kiteljesedése, emberivé, természetfelfedezővé válása esetén a bennünk élő mágikus alkotóerő, az alkotó ész kibontakozását is elősegítheti. De akkor miért a hév a mágikus ellen, miféle erők mozdulnak meg itt, és mi céllal?

Valóssá képzelt játszótárs

Janet Richardson, a pszichológia doktora rendkívüli felfedezésről számolt be. Egy külvárosi bölcsödében 8 csecsemőt, 6 hónapostól 3 éves korig gondoz 2 felnőtt óvónő. A bölcsödében két felnőtt és egy tizenéves lány lakott. A különleges esetet egy eseménysorozat jelentette, melyben ismételten kölcsönös kapcsolatba lépett egy csecsemő (totyis), egy kamasz és egy felnőtt egy tüneménnyel, egy eltűnéséig teljesen valószerű lénnyel. A tüneményt Tásának hívták, így mutatkozott be, a totyisok leggyakrabban Csásának ejtették ki nevét, mert nem pontosan Tását mondott. Hét nap alatt kilencszer látták őt, részben egy kamasz fiú, a kutatónő (Janet) lányának barátja, 4 totyis, egy 17 és egy 21 hónapos kislány, egy 25 és egy 32 hónapos kisfiú, és egy felnőtt nő (a kutatónő).

Tása legalább kétszer (egyszer a kamasz fiúnak, egyszer a kutatónőnek) jelent meg fehérbőrű kislányként, aki körülbelül 4 éves, hoszzú szőke hajfürtökkel, hajában halványkék hajszalaggal, fehér, kétfodrú szoknyás ruhában, fekete, bőrcsatos, bebújós cipőben, dekoratív csattal. Mindkét eset kölcsönös észlelést és a szemek találkozását jelentette a tünemény és az alany között. A kamaszfiút a tünemény megszólította “Helló!” és az alany válaszolt. A kamasz megkérdezte tőle, hogy hívják, és ő megmondta. A kapcsolat a házban jött létre, egy lábnyira az alanytól, este, a bölcsödei órák után. A tünemény a kamasz leírása szerint a kissé nyitott ajtóból ugrott elő, a fürdőszobáéból, ahol bent éppen fürdött valaki, ahogy a kamasz egy külső szobából a fürdőszobába akart jutni. A kamasz nem tekintette a tüneményt semmi szempontból szabálytalannak, vagy kísértetnek, amíg hat nappal később a kutatónő kérdezgetni nem kezdte Tásáról. Amikor a kutatónő elmondta, hogy gyanítja Tása tünemény voltát, meglepődött és azt felelte: “Valódinak nézett ki, de lehet, hogy csak képzelődtem”.

Az eset valószínűleg soha nem jutott volna a kutatónő tudomására, ha -nem sokkal azután, hogy a kutatónő is kapcsolatba került a tüneménnyel – saját lánya meg nem kérdi tőle, miért olyan izgatott, amire Janet válasza: “Éppen jöttem ki a garázsból ahol képkereteket kerestem amikor egy furcsa kislányt láttam állni az udvarunkon. Igazán furcsán volt öltözve.” Ebben a pillanatban érkezett meg a kamaszfiú, s megkérdezte: “Aha, Tására gondolsz?” Megkérdeztem tőle, mit tud Tásáról, s ő azt felelte: “A ti kis bölcsödés gyereketek. Láttam őt szerda este ahogy kiugrott a szobátokból.” Úgy tűnik, a csecsemők először csütörtök este látták Tását.

Janet, mialatt ott állt szembe Tásával, először nem érzékelt semmiféle gyanút Tása tünemény-mivoltát illetően. Egyszercsak eszébe ötlött: “Ez a kislány nem tartozik a mi udvarunkhoz és öltözéke olyan, mintha nem is ebből a századból való lenne.” Ebben a pillanatban egymás szemébe néztek, és a tünemény eltűnt, s a kezében tartott baseball sapka lassan a földre hullott. Ekkor azonnal érzékelte hogy szája már nagyon kiszáradt, lüktet a halántéka, szíve zaklatottan ver. Tarkója enyhén bizsergett. Odasétált és felvette a baseball sapkát. Furcsa érzés járta át tarkóját, mintha egészen karjai végéig elektromossság járta volna át.

Janet nem tudta, hogy tényleg Tását látta-e. Nem tudhatja, mikor és hányszor látták a csecsemők Tását. De megfigyelte, hogy legalább hét külön alkalommal, mind egy héten belül. Ujjaikkal egymástól függetlenül egyszerre mutattak rá Tására, akit akkor még Janet nem látott. Janet azt gondolta, Tása bizonyára a pszichológusok (és egyes anyák) által jól ismert képzeletbeli játszótárs. Mindenesetre különös, hogy több csecsemő ugyanazt a képzeletbeli játszótársat érzékeli. Ráadásul a képzeletbeli játszótársak olyan magányos 5-6 éves óvodáskorú gyermekeknél fordulnak elő, akiknek nincs elérhető valóságos játszótársa, márpedig a bölcsödében bőven akadt valódi játszótárs.

Janet ismertetőjében részletesen leírja, melyik csecsemő mikor hol és hogyan került kapcsolatba Tásával. Amikor Janet is kapcsolatba lépett Tásával, és Tása eltűnt, a csecsemők rendkívül szokatlan reagáltak. Kerek nyolc hónapon át keresték, hívták rendszeresen Tását, ebből két hónapon át közös ritualizált lény-hívó cselekvésekkel, különös testhelyzetekben, megfeszülve, és szemmel láthatóan egyfajta megváltozott tudatállapotban. Ritmikusan, háromszor-háromszor nevén szólítva, felfelé tekintve, elváltozott arckifejezéssel.

A tünemény jelenségének értelmezése

Auerbach (1986) parapszichológiai könyvében említi, hogy a jelenések leggyakrabban valós, szilárd kinézetűek, szemben a köztudatbeli áttetszőséggel. Janet esettanulmányában figyelemreméltó, hogy minden egyes gyerek kicsit különbözőképpen ejtette ki Tása nevét, ami közvetlen hallomásra – és a név idegen voltára – enged következtetni. Auerbach három lehetséges magyarázatot említ meg:

1.) A jelenés normális esemény, amelyet tévesen paranormálisnak érzékelnek.

2.) Az adatok a jelenés halál utáni álllapotára utalnak ( a test halála után működő elme vagy szellem).

3.) A jelenés az észlelő alany pszichikus képességének eredménye.

A bölcsöde és udvarának környékén semmi olyasmit nem észleltek, ami bátoríthatta volna egy furcsán öltözött Tása nevű lény érzékelését. Nincsenek ilyen nevű történetek, mesék, ilyen szereplőjű könyvek, se bűvészek az illúzió előidézésére, se különleges feszültségek a családban, a ház lakói vagy a csecsemők között ami ilyen egzotikus közösen észlelt kivetítést indokolhatna. Ha a kutatónő és a kamaszfiú beszámolója hallucinatív álményen alapult volna, ez egy visszaeső (regresszív patológia) lelki elváltozás jele lehetne. De a hallucinációk kutatói, így pl. Mary Watkins (1986) kimutatták, hogy a patológiára utaló legfőbb jel a hallucinációban épp a hallucinált társak passzivitása, öntevékenységének és a kapcsolat kölcsönösségének hiánya.

Henry Corbin (1970) képzeleti világról írt könyvében megkülönbözteti a “képzetes”-t a “képzeleti”-től. A “képzetes” a valóssal szemben tételeződik, míg a “képzeleti” a jelképek és a mítoszok világára utal, az anyagi és a szellemi világ közöttire, ami által egy teljesebb valóságot ismerhetünk meg. Thomas Armstrong (1985) “The radiant child” c. könyvében a képzeletbeli játszótársak típusai között a következő megkülönböztetést létesíti: a személyiség-előtti (amelyben az archetípus mindent magába nyel), a személyiség-alatti (természeti szellemek és testetlen lények), személyes (a valósan képzelt, barát-helyettesítő), a szupraperszonális (misztikus/vallásos alak) és a személyiségen átnyúló (szellemi vezetők, kalauzok). Tása leginkább a testetlen -bár testtel rendelkezőnek látszó – kategóriába illik. Nehéz valósnak tartani Tását, hiszen illékony természetű, mérésekkel el nem érhető, feltűnései nem szükségképp ismételhetők. Igaz, hogy a részletekre kiterjedő egyezés a nagyszámú független megfigyelő között viszont határozottan valóságosnak mutatja. Egyfajta spontán tömeghipnózis játszódhatott itt le, anélkül, hogy bármelyik résztvevőről kimutatható lenne bármiféle motiváció – még leginkább Tásáról tételezhető fel, hogy megjelenéséhez társakat keressen.

Érdemes megjegyezni, hogy a csecsemőknél kétféle típusú halálon túli megismerés különlegesen gyakori. Az egyik az előző életekre emlékezés (lásd pl. R. D. Laing: Beszélgetések gyermekekkel. Helikon Kiadó, Budapest, 1988), amely rendszerint korán jelentkezik és az életkorral csökken. A másik a halálközeli élmények központi, átváltoztató eleme, a Fény, amely majdnem minden gyermekkori halálközeli élményben szerepel, amíg a felnőttek egy-negyedrészénél.

Auerbach harmadik javasolt magyarázata szerint a jelenés az alanyok pszichikus képességeinek eredménye. Mind a kutatónő, mind a kamaszfiú több előző pszí élményt élt már át. Feltehető, hogy a csecsemők között a pszichikus képességek hangsúlyozottabbak, mivel ők még az ego előtti korszakukat élik, következésképpen az énjük és mások közti határok még nem szilárdak, és agyműködésük – legalábbis a pszichológusok szerint – se nem nagyon összetett se nem racionálisan szervezett. Ők még az egyesítő tudatosságba ágyazottak, közelebb az ösztönös természethez. Így tehát nem meglepő ha a csecsemők érzékszerven túli környezeti információkhoz juthatnak. Ha ez az érvelés korrekt, azt várnánk, hogy ha valami a pszichikus képességek ellen hat, akkor megnehezül a tünemény észlelése. Janet Richardson adatai ezt alátámasztják. Ami szerinte itt közbeavatkozott, az a kutatónő racionális elméje (a tibeti buddhizmus fogalmát kölcsönvéve). A tibeti buddhizmus megkülönbözteti a racionális, másnéven beidegzett tudatot a Tiszta Tudat-tól. A tibeti lámák azt tanítják, a racionális elme elzárja a Tiszta Elmét.

És itt eljutottunk a probléma gyökeréhez. Felejtsünk el gondolkozni ahhoz, hogy tiszta emberek lehessünk, ne zárjuk el magunkat a természettől? Durvábban fogalmazva: minél kevesebbet gondolkodunk, annál teljesebben érzékelünk? Világos, hogy itt az emberi evolúció megtorpedózása a tét. Vagy a gondolkodásról, vagy érzékelőképességünk egy lényegi színteréről kéne lemondanunk. Vagy lehet, hogy a gondolkodás fenntartható, csak a racionális elme valójában nem racionális, hanem rosszra beidegzett, hogy a mai emberi elme társadalmilag csonkaságra programozott? (folyt. köv.)

Grandpierre Attila