Megjelent: Harmadik Szem 1994 augusztus, 24-25. o. # 37.

Lehetséges-e az öntudat?

Tudatunk egy szellemi jármű, tetszésünk szerint rendelkezésünkre álló rakéta, amely üzemanyagát belső világunkból kapja, s minél mélyebbre merülünk belső világunkba, annál elevenebben izzó elemi erők töltik fel ezt a kozmikus rakétát.

A végső hajtómotor

Gondolkodásunk, eszmélésünk mint sistergő, bűvös folyam ködlik elő a távoli és mégis bennünk élő ősforrásból. Ez az ősforrás szüli a világ egészét, a világ és a valóság természetét, ez az ősforrás veti föl azokat a fellegeket, amelyek mindegyike más természetű, amelyek mindegyike csak akkor alkothat magáról helytálló tudati képet, ha megérti különbségeit és azonosságait a többi világgal, s hogy milyen módon, milyen erők formálták fejlődését, miért kellett épp az adott pályára kerülnie, és hogyan, mi által kerülhet arra a pályára, amelyre kerülnie kellett volna. Más szóval: az emberiség, éppúgy, mint bármely egyén, akkor választhat tudatosan élete felől, ha megérti tudatának súlyát, természetének mibenlétét, valódi összefüggéseit.

Igen ám, de ha a gondolkodás a mélytudat elő-gondolkodásáig, a képi gondolkodásig, az elő-érzékelésig nyúlik vissza (Id. G.A.: A tudat feltámadása, I, Harmadik Szem, 1994. július), vagyis a tudat számára csak nem-tudatosan elért, csak közel tudattalanul érzékelt folyamatokig, akkor a tudat nem alkothat önmagáról helytálló, kizárólag tudati képet! Ha az öntudat egy illékony, mélytudati folyamaton alapszik, akkor az öntudat csak a mélytudat tudatossá válásával lehetséges, vagyis a nem-tudatos tudatosságával válhat csak lehetségessé! Ahogyan a belső világ a mély életszinteken egységessé szerveződik a legbelsőbb szervező tényezők tevékenysége által, és az ebből a kozmikus folyamatból fonódó szőttes színes mintázatai előtűnnek, és még mint egy illékony elő-valóság, beleáramlanak a végrehajtó hatalom birodalmába, a felvilági tudat mezejére besüvöltő túlvilági szélként, a tudat először csak a körvonalakat igyekszik felfogni, a történések körvonalait megrajzolni. Ha erre képes, akkor tudatnak nevezhető.

Az öntudat múltja

Ennél egy dimenzióval több tevékenységet igényel magának a beáramlásnak a figyelembevétele. Maga a kép-létrehozás, a képalkotás is egy mélytudati szervezőtevékenység eredménye, és csakis a folyamatos visszajelzésen, a döntés és a kivitelezés eredményéről alkotott képpel, az eddig formált képekkel való összevetésben alapozható meg. De ha az öntudat létrehozásához a kép előtti, a képet létrehozó folyamatokat kell érzékelni, s ha ezek ráadásul illékonyak, s minél jobban akarjuk őket érintetlen tevékenységükben érzékelni, annál inkább más arcot mutatnak, annál kevésbé maradnak érintetlen természetűek, és ha a kép előtti folyamatokat nem vagyunk képesek összevetni egymással, hiszen mindegyik elillan dolgavégeztével, a kép előállításával, akkor az öntudat nem alapozható meg úgy, mint a tudat. Amíg a tudat képes átfogó összevetésekkel tájékozódni saját múltja felől, az öntudat múltja csakis a tudaton át vezet. Ha egyszer megszakad a tudati út, az öntudat elveszti teljes múltját, és mindent elölről kell kezdenie, sőt saját természetén túl egész múltját is rekonstruálnia kell.

Az öntudat helyzete így alapvetően különbözik a tudatétól. Amíg a tudat folyamatosan támaszkodni tud a szervezet, a cselekvés eredményére, visszajelzéseire, és az eddigi tudati működésekkel is képes folyamatosan összevetni az újonnan képződött tudati képet, tehát két időben a kezdetekig nyúló síkon képes tájékozódni, addig az öntudat, gondolkodásunk természetének érzékelése nem folyamatos, csak nagy ritkán eszmélkedünk efelől. Ráadásul ezek az eszmélések mint furcsa képzetek hamar el is illannak, s többnyire nagyrészt elfelejtődik nyomuk is, mire ismét jelentkezik a következő erős élmény. Mivel az öntudat a tudat-előttes élő-gondolkodáson alapszik, ezért nem is képződik róla határozott fogalmi, megtartható, hiteles kép, s így a tudat is csak élményének szagát, az öntudat működésének élményét képes megőrizni, ami csak az öntudat természetének nyomait őrzi. Ráadásul a gondolkodás természetének figyelemmel kísérése többlet-figyelmet is igényel és beható, alapos elmélyülést.

Mindezek eredményeképp az öntudat sokkal ingatagabb alapozású, mint tudatunk. A tudat magából kilépve a szervezet visszajelzéseire támaszkodhat, és az általa létrehozott fogalmi világ is rendelkezésére áll. Ez a tudati megalapozás így két bukfenc végrehajtását jelenti. És mivel az eredmény függ attól, hogyan és merre hajtjuk végre a bukfencet, sőt attól is, közben mire gondolunk, mire figyelünk, tulajdonképpen végtelen számú eredményt kaphatunk ezektől a belső tudati hozzáállásoktól függően. Ezek a belső tudati hozzáállások nagyrészt megint nem tudatosak, így le nem ellenőrzöttek, és jóval hatékonyabbak. Aszerint, hogy ezek mennyire igazak, mennyire életteliek, mennyire visznek saját életünk felé vagy mennyire távolítanak el tőle, a lehetséges tudatfolyamok minden pontban végtelenszer elágaznak. Minél több segédre hagyatkozik a tudat, annál erősebb az elágazási tendencia, ami aztán tovább erősödik, erősíti magát. Itt lép be a társadalmi egyeztetés, a társadalmi megítélés, a hozzáállások hagyományozása, befolyásolása, módosítása. Így jön létre végül egy olyan valóságkép, amely többé-kevésbé egyértelmű, de nem feltétlenül igaz. És ha a tudat önmegalapozási folyamata ennyire kényes, sokrétű, mennyivel kényesebb az öntudaté? És ha öntudatunk nem eleven, nem ismert, vagy egyenesen hamis, merev torzkép, akkor hogyan támaszkodhatunk rá életünk alakításában?

A tudatosság vesszőfutása

Az érintetlenség előny egy sötét, alantas korszakban. Az általános művelődés kiterjedésével a félrevezetés is fokozottabb lehetőséget kapott. A félrevezetés fokozódása újfent megnöveli a tudat szerepét, jelentőségét, hiszen nehéz úgy kikecmeregni a csávából, hogy az ember azt sem tudja, miféle csávába került. És fordítva: csak a félrevezetés egyre teljesebbé tétele, a tudat egyre fokozódó tudat-lanítása, önmagáról elfeledkezése, önmagával eltemettetése biztosíthatja a félrevezetés fennmaradását. Érdekes, de tény, hogy az emberiség, amelyet éppen tudatossága tett valaha emberré, a tudatosság hajnalán még a Természet olyan részének érezte magát, amely képes kölcsönhatásba lépni a Természettel vágyainak elérésére („Magic” címszó. Dictionary of Philosophy and Psychology, McMillan, New York, 1902). Az ember akkor még úgy érezte, hogy éppen tudatossága révén adatik meg számára ez a kölcsönhatás, mert az ember tudata által forr még erősebben össze a Természettel. Ez a mély összeforrottság egy kozmikus hatalomba avatja be az embert, amely az ember rendelkezésére áll.

Hol vagyunk ma ettől a “barbár” felfogástól? Úgy tűnik, a tudatosság évezredei a tudatosság vesszőfutását jelentették. Amíg kezdetben a tudat kozmikus hatalomként működött bennünk, később egyfajta valóság építésének szolgájául szegődött, míg mára csak egy jobb híján megtűrt, lényegtelen mellékjelenséggé fokozódott le a világvallássá terjeszkedő materializmusban (lásd G.A.: A materializmus logikája I-II-III, Harmadik Szem, 1993. december, 1994. január, február).

A titkos tudat

Mi következik ebből? A tudatosság hajnalán az emberi tudat még érintetlen, még saját természetétől átitatott kellett legyen, hiszen nem egy hatalmi törekvés sikerének biztosítására ötlötték ki irodák mélyén. Sőt, a tudat keletkezésekor a legmámorítóbb maga a tudat születésével születő öntudat káprázatos hordereje lehetett, hiszen akkor ezek a tudatteremtő mélytudati erők erejük teljében működve a világélmény központját alkották. Ha a tudat valamikor kozmikus hatókörű volt, és mára ezt a képességét láthatólag elvesztette, ez arra utal, hogy a tudat titkossá vált, önmaga számára titkossá, s legfőbb titka önmaga előtt épp kozmikus hatalma. Ha a tudatot sikerül társadalmi hipnózissal önmagával eltemettetni, attól még a tudati erők csak láthatatlanná, láthatatlan hadsereg egyenruhájába öltöztetette válnak. Teremtő erejük – ha ez a tudat alaptermészete – továbbra is működik, csak épp ezen erő irányítását vették ki a tudat kezéből. Talán épp ez a tudati teremtő erő az, amely ma – tudattalanul – részt vesz a valóság építésében, teremtésében, formálásában és deformálásában. Mi mással lenne magyarázható, hogy ma életünk alakításához a társadalom olyan végső mozgatórugókat javasol, mint az anyagi meggazdagodás (ami a tudaton kívüliséget abszolutizálja), vagyis a tudat szolgává tételét tartja egyedül természetesnek – azt, amit a természetes ember, az emberré váló ember egyedül tarthatott volna természetellenesnek?

Tudatunk egy szellemi jármű, tetszésünk szerint rendelkezésünkre álló rakéta, amely üzemanyagát belső világunkból kapja, s minél mélyebbre merülünk belső világunkba, annál elevenebben izzó elemi erők töltik fel ezt a kozmikus rakétát. Életünkkel töltjük föl ezt az űrhajót, ami saját, a természet által elrendelt életünk felfedezésére kellene röpítsen minket, legnagyszerűbb képességeink teljébe, egyéni adottságaink kibontakoztatására, életünk felfedezésére. Ez kellene legyen a végső hajtómotor. Saját életünk mint egy szentség álljon előttünk, amelynek természeti célja és rendeltetése csakis a mi kezünkben kell hogy legyen. Tény, hogy az ilyen életvezetés nem könnyű feladat, különösen egy olyan tudattal, amelybe millió félrevezető szempontot, információt, hozzáállást ültetett be a társadalom. Mindenesetre a tény, hogy a gondolkodás belső intuíciókon alapszik, kiveszi a kizárólagos irányítás fennhatóságának jogát a manipulált tudat kezéből, s a belső érzékelés ismét levegőhöz juthat.

Tudat és végesség

Az információ korszakának betörésével egyre újabb próbálkozások történnek a tudományos tudat-elmélet kidolgozására. Folyik a vita arról, létrehozható-e mesterséges értelem. Nyilvánvaló, hogy ha igen, akkor mesterséges ember, gólem is építhető, és a materializmus ipara termelői teljesítményével elsöpörheti az erkölcsi viselkedés olyan alapjait, mint az emberi élet megismételhetetlensége, szentsége, a tetteinkért vállalandó felelősség; a “ne ölj!” felszólítás puszta pénzügyi kérdéssé válik, az adott személy mesterséges előállításának költségévé (lásd G.A.: A materialista Gólem, Harmadik Szem, 1994. február). Ha a tudat véges, akkor a tudat reprodukálása végül is puszta technikai kérdés.

Az általam kifejtett filozófiai elgondolások szerint (Harmadik Szem, 1991. október, 1993. augusztus) azonban cselekvéseink alapja egy elvileg végtelen teremtő erő. Bár minden egyes megvalósult állapotunk véges, ez a végesség egyben végtelenül finom választást jelent a végtelenül közeli állapotjelzők közül. Az anyag maga is tudatos annyiban, hogy képes elveket követni, mint például a legkisebb hatás elvét, a Végtelen Gazdagság Elvét (G.A.: Eszmék és elvek, Harmadik Szem, 1994. június). Az élő rendszerek annyiban tudatosabbak az élettelen anyagi rendszereknél, amennyiben ezekhez képest több elvet képesek követni, a megújulás elvét követve képesek önállóan új elveket feltalálni és követni. Ez a szemlélet a gólem-építés technikai nehézségeit is képes konkretizálni. Bár úgy tűnhet, hogy ha az anyag lappangó életet rejt, és a tudatosság egy bizonyos szintjét hordozza, akkor ez éppenséggel megkönnyíti a gólem-építést, hiszen elég lehet egy bizonyos kritikus bonyolultságú, kifinomultságú robot létrehozása, amelyben ezek a lappangó tudatos tényezők már ki tudnak fejeződni, s ezáltal a technikai konstrukció képes lehet önállósodni, életre kelni. Ehhez az önállósodáshoz azonban önálló információforrás kell. A materializmus azonban tagadja, hogy egy rendszeren belül lehetséges lenne önálló információforrás, ezt elvitatja még az olyan kifinomult „anyagi rendszer”-től is, mint az ember, és az ember viselkedését is kizárólag külső információforrásból tartja levezethetőnek (lásd pl. Atkins Teremtés c. könyvét).
Ellenben, ha a gólemben nem lehetséges belső, önálló információforrás, akkor végeredményben csak azt képes produkálni, amit építői beleépítettek. A gólem csak az emberléptékű, makroszkopikus információ-mintákat képes felhasználni, s ezek mint elnagyolt információk jutnak le a lappangó tudattal rendelkező elemi részecskék mikroszkopikus szintjére. Ahhoz, hogy egy gép érezzen, elemeinek képesnek kell lennie spontán jelminta-létrehozásra, ezek megkülönböztetésére a külső jelmintáktól, s a belső jelminták összehangolására. A gólem-építés nehézségei a tökéletes diktatórikus társadalom nehézségeire emlékeztetnek. Ha a társadalom diktatórikus, akkor kiöli a spontán, önálló információszervező folyamatokat, a mikroszkopikus életjelenségeket, megmerevedik és elhal. Ez az elhalás a diktatúra szabályozásával gyorsítható vagy lassítható, de hosszú távon szükségképpen fellép. A gólem-társadalom építése így fordított a gólem-építéshez képest, mert itt eleve élő alkotórészekre telepszik rá az élettelenség.

Grandpierre Attila