Megjelent: Új Magyarország, 1993 december 11.

Mágikus látás és magyarság

Egész életünk erejével kéne élnünk! Belső világunkban minden töltés erre vár. Amíg önmagunkkal és a miénknek érzett külső világgal lényünk egészével nyithatunk, a mai világ sokszor embertelen oldalai átfogó tájékozódást, szervezett, rendszeres gondolkodást követelnek meg ahhoz, hogy eljuthassunk személyiségünk természetének felismeréséhez, kiteljesítéséhez.

Magyarország ma elsősorban szellemi válságban él. Ebben is Európa és a világ része, bár nálunk a problémák súlyosabbak, s a cselekvés sürgetőbb, és a történelem adta lehetőség is kihívóbb. A világ nagy részén uralomra jutott szellemiség a nyugati civilizációé, ami két eszme túlsúlyát jelenti: az egyik a pragmatikus-materialista szemlélet, a másik a zsidó-keresztény hagyomány. A pragmatista-materialista világszemléletben a Föld egy jelentéktelen bolygó a galaxisok közötti átlagos Tejútrendszerben, egy porszem valahol az Univerzum egy jelentéktelen helyén, akárcsak az egyén, aki egy vele szemben közömbös, objektív törvények hajtotta társadalomban él. Az egyén kozmikus és társadalmi jelentéktelensége az értelmetlen, üres és hiábavaló létezés egy esetleges, átmeneti mellékzöngéje. Közös eszmék, távlatok, tehát nem állnak elöttünk. E szemlélet azt sugallja, hogy egyéni önző érdekeinknek éljünk és az engedelmes munkánkkal szerzett anyagi javak birtoklásával próbáljuk ellensúlyozni a kínzó belső űrt, feszültséget. A zsidó-keresztény hagyomány mindezt azzal egészíti ki- természetesen nemcsak ezzel-hogy adjuk meg a császárnak ami a császáré, legyünk alázatosak, fogadjuk az élet legparányibb ajándékát is áhítattal, és vessük meg a földi örömöket.

Hol rontottuk el?

Ez a tökéletes párosítás nem tűr meg semmiféle feltétlent. Az intézményesült kereszténység ráadásul a kétezer év alatt javarészt kiürült, elhiteltelenedett, a templomokban nem kötödnek új barátságok, új szövetségek, a felvillanyodzó szenvedélynek csak hunyó parazsa pislákol. A materializmus és a kereszténység évezredes csatározásuk során legyengültek, maguk alá temették legtöbb igéretüket, és mégis igazi versenytárs nélkül szinte egyedül maradtak a porondon. Sőt amiben sikerült eredményt elérniük, ott épp ez a siker adja meg a kegyelemdöfést, hiszen azokban az országokban ahol az anyagi jólét széles körű, a materializmus már nem képes bizsergető távlatokkal kecsegtetni, két kocsi után már nem annyira életbevágó, hogy három kocsi álljon a ház előtt. Ebben a helyzetben törvényszerű, hogy az értelmes, sőt érdemes életre vágyó egyén az alapkérdések felé forduljon. Hol rontottuk el a világot? Miféle világban élünk? Tehetünk-e valamit? Törvényszerű-e az egyén magárahagyottsága? Lehetnek-e másokkal közös céljaim vagy mindenkit potenciális ellenfélként kell kezelnem? A kérdéskör egyik lényeges iránya az őstörténelem felé vezet. Talán ott romlott el valami, talán az elején vagy a közepén mi rontottuk el a világot, és ha így van, akkor talán mi magunk képesek lehetünk visszaállítani az emberi életet a Földön.

Megkérdőjelezett materializmus

Az első nagy lépést ebbe az irányba a reneszánsz (az újjászületés kora) tette meg, amikor a középkori Európa “felfedezte” a régi görögök kúltúráját. Ennek hatása mindmáig nem múlt el, de úgy tűnik, bajaink orvoslására még sem elég. Még nagyobb lépést kell tennünk a kezdetek felé. Ismereteink amúgy is egyre bővülnek, a régészek elsűlyedt birodalmakat tártak fel, az írott történelem évezredekkel a görögök elé nyúlik vissza. Az írott történelem előtt pedig a beláthatatlan régiség, az őstörténelem varázslatos világa sejlik. Egy kor, amiben alapvetően más értékek számítottak, amikor az élet alapjában más volt, más volt a valóság természete számunkra. Honnan tudhatnánk meg, miféle a valóságunk, ha nem onnan, hogy összevetjük más valóságokkal? Az őskor az emberiség leghosszabb kora, a kor, amelyben emberré váltunk, a kor, amiben feltaláltuk a beszédet, a nyelvet. Ha figyelmesen körülnézünk, észrevehetjük, hogy tör be egyre jobban az őskor és egy új szellemiség napjainkba. Filmek az indiánok és sok szempontból a fehér embernél emberibb életfelfogásáról, egészen a Júra kor ősvilágáig, death-metal zenekarok légiója az indogermán mitológia jelképeivel, az Új világkorszak (New Age) világmozgalma, ami az őstársadalmak extatikus tapasztalatai, a sámánizmus felé éppúgy fordul, akárcsak az eddig létrejött fogalmi sémákkal meg nem magyarázható jelenségek, így a téridő előtti Kozmosz tudományos leírása felé (David Bohm). Jön a “Farkasok között táncoló”, a “Belülről izzó tűz”, az irokéz hajú punkok, jön az “Attila”, jön az “Élő építészet”, a “Harmadik Szem”, a “Vizöntő magazin”, jönnek a sumér és tatárlaki agyagtáblák. És ezek megingatnak olyan alappilléreket is, mint a Természet totális leigázásának igényét. Ez pedig a materializmus megkérdőjelezését, és kimozdításának igényét jelenti, hiszen csak egy élettelen, idegen, ellenséges környezet teheti szükségessé tőle független akaratunk feltétlen rákényszerítését a Természetre, vagyis egy olyan világ, amihez semmiféle lényegi kapcsolat nem fűz.

Életünk kialakítása és világszemléletünk szorosan összefügg. Ha tudatosan keressük, hogyan és miféle életet éljünk, ebben az egyetlen fogodzó az a világkép, amit a társadalomtól kapunk, azzal a világélménnyel esetenként kiegészítve vagy szembesítve, amit belső világunkban magunkban hordozunk és amihez intuitíven, ösztönösen, sejtéseink révén juthatunk. Az így kialakuló világszemlélet egyfajta elképzelést alakít ki a Kozmoszról, az emberiségről és a közelebbi szférákról, a nemzetről, a családról, végül önmagáról a kérdező alanyról. Megérezve és részben megértve ezek kozmikus szerepét tudjuk csak elhelyezni magunkat a világban és környezetünkben. Másrészt, ha életünket a társadalom vagy környezetünk kérlelhetetlen nyomása alatt nem vagyunk képesek magunk érdemben alakítani, sorsunk külsődleges megnyomorítottsága legtöbbször világszemléletünk elvesztésével, illetve a társadalom által elvárt viselkedési normák elfogadásával jár. Végső soron elkerülhetetlen, hogy a Természetet, a világrendet figyelembe vegyük életünk alakításában. A belső és a külső világ a Természet a Kozmosz törvényeit hordozzák, természetét érvényre akarják juttatni. Ha ezt nem ismerjük, nem ettől akarunk tanulni, ha nem erre akarunk építeni, életünk kiüresedik, és kínzó feszültség tölti be az űrt, ami egy szintet elérve elvezethet a meghasonláshoz, az el élettelenedéshez, a megszokás, a sémák, üres minták elhatalmasodásához, merev beidegzéséhez vagy éppen az erőszakhoz, a bűnözéshez, a gonosz kitermeléséhez. Testünk a külső, tudatunk a belső világból ered, arra épül, annak feltételei között szerzi meg autonómiáját, önállóságát. Miért is lenne törvényszerű, hogy amint kezünk önállóságot kap, rögtön fejbevágjon bennünket? Hogyan is lehetne törvényszerű, hogy a világot mint ellenséges tényezőt hajtsuk uralmunk alá? Hogyan juthatunk odáig, hogy nem érzékeljük világosan, melyik tervünk, tettünk fér össze a Természettel, és melyik irányul ellene?

Személyes húrok

A mélyre nyitás, az ősiség felé nyúló érdeklődés előszőr az adott nemzet őstörténelmét éri el, hiszen az emberiség közös múltja ezen mesze túli, a Kozmosz keletkezése felé mutat. A válság felszínre dobta az alapkérdéseket, és ez a nemzeti őstörténelmet természetszerűleg állítja figyelmünk egyik gócpontjába. Ebben a kiüresedett, céltalanná vált világban közös célt adhat életünk kereteinek felmérése, önmagunk természetének megismerése és vállalása. Önismeret nélkül hogyan tudjuk eldönteni egy adott helyzetben, hogy hogyan cselekedjünk? De ha a Világegyetem, az emberiség és a nemzetek őstörténelmének megismerése még nem fejeződött be, hogyan kaphatunk szilárd alapot életünk terepéül? Ha a Világegyetem megismerése tőlünk függ, és mi magunk csak a Világegyetemről alkotott képünk által találhatjuk meg önmagunkat; a belső a külsőre, a külső a belsőre támaszkodna, akkor a formális logika ezen körforgásából csak az intúició vagy maga az élet sorsszerűsége vezethet ki bennünket. A személyes sors végül is mindenképpen állásfoglalásra kényszerít.

Elmondom nálam ezt hogyan érte el az élet. Huszonegy évesen egy házibulin egyszercsak felkaptam valakinek a gitárját, és ahogyan elkezdtem pengetni-ütni az üres húrokat, megéreztem, hogy a gitározással az érzéseim tudják vezetni természetes kitörési pontjaik felé belső hullámaimat – és ez egyből el is varázsolt. Rátaláltam a mély E húrra, ennek hullámaiba vetettem magam, az egy üres húrt csépeltem mint egy megszállott, elharapodzó futólépésben robbantak ki a hangok, a ritmus, és beláthatatlan magasba ívele fel egy addig nem ismert vágy. Évekig nem tudtam mihez kezdeni az élménnyel, pedig akik ott voltak, teljesen lenyűgözödtek. Évekkel később egy mozihíradóban mongol szövönők szocialista tapasztalatcseréjét mutatták be a hazaiakkal s kiséretként mongol népzene hallatszott. Olyan életteli, fürge, robbanékony volt az egyik rész, hogy az teljesen felvillanyozott. Mintha lovasok vágtáztak volna át az életemen, élvezetből, megmámorosodva az élettől. Rájöttem, hogy a népzene nem feltétlenül az a szomorú-panaszos, vagy hiteltelenített, elerőtlenített valami, aminek addig tanultam, hanem az élet, az életvágy, a sors egy természetszerű, szükséges és szinte majdnem elegendő kifejezése, maga az eleven csoda, a szárnyrakapó élet. Ekkoriban alakítottuk meg a Vágtázó Halottkémek (VHK) zenekart. Persze itt hamar kitört a keretekből az a magasabb fokú életvágy, az élet teljesebb kifejezésének vágya, amit csak személyes erőink legmélyebb bedobásával érhetünk el. Tehát elhajítottuk az összes előzetes elképzelést és elkezdtünk magunknak, az őrületnek, az élet őrületes bűverejének zenélni. Tudtuk, semmi eddigihez, eddig ismerthez nem hasonlítható. Később jöttünk rá- az elképedt közönségből mondta valaki először-, hogy ez nem rockzene, nem punk, amit művelünk, hanem egy szertartás, egy utazás, egy samanisztikus ördögűzés, megtisztulás.

Mi ez az egész?

Elkezdtem a samanizmussal közelebbről ismerkedni. A riporterek állandóan azt kérdezték, mi ez az egész amit művelünk. Mi se tudtuk így elkezdtem zenei könyvekben fogódzókat keresni. Ekkor került kezembe Bartók Béla -A népzenéről- című könyve. Úgy éreztem, azt az ösztönös zenét, amit művelünk, ami számunkra a legtöbbet jelentette, ugyanaz a bennünk élő erő hozta létre, amiről Bartók ír: “A népzene a Természet tüneménye. Olyan öntudatlan alkotás eredménye, mely minden kulturális befolyástól mentes. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a Természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok, stb…”. “Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.” Létezhet tehát egy bennünk élő természeti erő, ami maga az alkotóerő? És ez öntudatlanul alkot? Hát lehetséges öntudatlanul alkotni? Tudtam hogy ez az az erő, ami minket is hajt. Rájöttem hogy ez az erő nem csak alkotóerő, ami esetlegesen jelentkezik bizonyos emberekben, hanem olyan erő, ami mindannyiunkban benn él, ami életünk egészét akarja a Természettel, a Kozmosszal összekapcsolni, megfelelővé tenni. Akkor viszont ez nemcsak hogy erő, hanem inkább ösztön, mert kikerülhetetlenül jelentkezik rendszerint minden egészséges embernél a vágyban hogy méltó és önmaga legmélyének megfelelő életet éljen. Ezt az ösztönt neveztem el világösztönnek, ez az a természeti erő, ami bennünket a Világegyetemmel közvetlenül összeköt. Ismertem édesapám, Grandpierre K. Endre történetkutató meghatározását a mágikus folyamatról: “mágikus egy folyamat vagy cselekvés akkor, ha öntörvényű és elemi erejű.”

Az élet célja a megtáltosodás

Észrevettem párhuzamát a bartóki népzene-meghatározással. Ha valami öntörvényű, akkor minden kulturális befolyástól mentes, sőt, tulajdonképpen öntudatlanul működik, mert csak a maga törvényeit követi, tekintet nélkül a tudat beépített elvárásaira. Ráadásul a “természeti erő” és az “elemi erő” sem esnek feltétlenül távol. És már ott tartok a mágikusnál, és egyszersmind a népzenénél. Ekkoriban hívtam fel Vargyas Lajost, a legrégibb magyar népzenei emlékek ügyében. Ő a Gyimesi kontyoló-t jelölte meg, mint amiről a legkorábban maradt fenn írásos emlék. Elmentem ezt meghallgatni az Állami Népi Együttes koncertjére. És nem akartam hinni a fülemnek: alapritmusa ugyanaz, mint első gitározásom mondókaszerű zenéjéé. Később Hoppál Mihály: Sámán utak c. tanfolyamán hallottam vissza egy nagyon hasonló ősi sámánzenében ugyanezt. Ebből a ritmusból kiindulva, a VHK-val az Élő- Világegyetem világát, első nagylemezünkön. Az Állami Népi Együttes koncertjén vettem fel azt a zenét is, amit később “Hunok csatája” címmel dolgoztunk fel. Ott a címe “Őseink idézése” volt. Érdekes módon ének, szöveg nélkül, pedig a kottaírás előtti korból elsősorban az énekelt zene hagyományozódott, a kíséret úgy is mindig alkalmi. Nemrég megkérdeztem az Állami Népi Együttes vezetőjét: ez a zene a legrégibbről fennmaradt magyar sámánzene, magyar szóval táltos-zene.

Keresem az élet bűvös erejét. De hát mi maga az élet? Bauer Ervin elméleti biológiájában azt írja, az élő rendszerek jellemzője, hogy bennük spontán változások lépnek fel, tehát belső erők lépnek munkába, saját belső összefüggéseiket szolgálva. Az élő rendszerek önállóak vagyis öntörvényűek, és spontánok, magyar szóval ösztönösek nem egyszerűen a külső feltételeknek felelnek meg. Mi más ez ha nem csoda. Hogyan tudott az élettelen, halott tárgyi világ megszülni egy élő viruló élővilágot? Hogyan és mitől tudott megtáltosodni, élővé táltosodni, az atomok vak tánca? Hogyan tudott az állítólag minden fajta tudat nélküli állatvilágból, kigyulladni az öntudat? Ha életünk alakításában csak a Természettől tanulhatunk akkor bizonyára az kell legyen sorsunk, hogy a tetszhalott megelevenedését, a megtáltosodást tovább vigyük, és életünk egészét gyújtsuk ki, legmagasabb képességeinket hozzuk működésbe.

A mágikus cselekvés és a magyar életérzés érdekes módon ismét találkozót adott számomra Berzsenyi: “A Táncok” c. versében. Ebben leírja, melyik nép tánca milyen jellegzetességeket mutat, így a francia, német, stb. táncokról, amik természetszerűleg páros táncok. Ám amikor a magyart elragadja a természete, elragadtatásában egyedül pördül a tánctér közepére a világ egészével akarva táncra kelni, mintha most született volna, és járni kezdi egyéni, sajátos, bűvös táncát, s ekkor

“Titkos törvényeit mesterség nem
szedi rendbe
csak maga szab törvényt,
s lelkesedése határt”

Újra csak előáll egy mesterséges rendbe nem szedett, azaz előzetes elvárásoktól mentes, és maga szabta törvényű folyamat! Mintha a magyarság néha még érezné, hogy nemzeti karaktere egy mágikus világlátást jelentene, az ehhez a bennünk élő természeti teremtőerőhöz fűződő különleges közelséget, megkülönböztetően erős kapcsolatot. Petőfi is azt írja:

“Betért a csárdába ha szólt a muzsika
S szilaj kedvével amúgy magyarán
megrakta.”

Mit jelent itt az hogy magyarán? Nyilván szilajságot egyfajta zabolatlanságot, azaz öntörvényűséget és féktelen erőt egyszerre. De az értelmező szótár szerint a “magyarán” azt is jelenti, hogy alaposan, kereken, vagyis a lehető végletekig átadva magát a táncnak, a táncot formáló erőnek. Az ilyesmire mondja a magyar, hogy “amúgy istenigazából” (angolul: “very much”, “really and truly”). De hát ki ez az Isten akinek az igaza a cselekvés mágikus jellegének kibontásában áll? Lehet hogy ez a Magyarok Istene? Vagyis maga az a végtelen, féktelen belső mágikus erő, ami bennünk élve minden nagyszerűt teremt? A bennünk élő mindannyiunkat ösztökélő teremtőerő számomra: a világösztön. Újabb figyelemreméltó egyezés: a bennünk élő teremtő ösztön rokon az isten szavunkkal? Az etimológiai szótár szerint az ösztön az egyik írásban legrégibbről, 1006-ból fennmaradt szavunk “eszten” alakban, “ösztön” jelentéssel. A magyar nyelv tehát őrizni látszik azt a látást, amikor Istent, a Magyarok Istenét magunkban őrizzük olyan leküzdhetetlen törvényszerűséggel, ahogy ösztöneink tartanak életben bennünket.

Tűz a lét határán

És mit ír az értelmező szótár a “mágikus” jelentéséről? “mágikus: olyan képesség, megnyilatkozás, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni; bűvös, lenyűgöző, varázsos”. Ebben a kisiklatott, elidegenedett világban, amiben ma találjuk magunkat, egy ilyen hatás meglehetősen rendkívülinek számít. Ehhez valami olyasminek kell történnie, ami az élet legmélyebb titkával függ össze, valamivel, ami éppen mert annyira rejtőző, ritkán fordul előre, és épp azért rejtőző, mert fénye szinte elviselhetetlenül vakító, elemi ereje félelmetes, szinte őrjítő. De vannak olyan létezők a világon, akik akkor igaziak, ha az ember szinte megőrül bele, ami elér az emberi élet ettől csak táguló határáig, ami elér az élet határán égő őrtornyokig, és ott tesz minket őrré, életünk egyetlen igazi őrévé, amikor az élet egésze átjár őrjítő, őrré tevő őserővel, életünk őrévé tesz azáltal, hogy az élet erejét a legvégsőkig kiterjeszti, amikor már csak engedni, hagyni kell szárnyalni, engedni szárnyait kiterjeszteni oda, ahol az élet ereje megmámorosodva teremni és teremteni kezd. Ez a féktelen tűz, a teremtő életerő mindig életünk határán lobog, aki meri, megközelítheti, ahogy az ősember is megközelítette és imádta a tüzet. Ez a tűz istenség maga a lélek, ami a Napban is lobog, minden élet forrása, és továbbra és magasabbra hajtója, ez az égre, az ég felé hajtó vágy, a végtelen láng.

A mágikus életláng az élet megtáltosodására sarkall, a legerősebb vágyra, melynek csírája mindannyiunk mélyén ott él, lappang, ami az élet magasra jutását vágyja, akarja, sürgeti, ösztönzi, ami, ha istenigazából lobogni kezd, a Mindenség és minden, minden mint egy magától, szinte mágnesesen mozgásba jön, kiteljesedése felé zuhan, átjárva a bűvös erőtől, ami minden élőnek a magja, mag ereje, belseje, széke, lelke, amitől minden élni kezd és továbbteremti a Természetet, amit a mágusok kultúrájából a régi magyarság őrzött meg legtovább, és ami ha rejtekéből előtűnik, mágikus, lenyűgöző hatása alól szinte lehetetlen szabadulni, mert magyarosan kitombolja tündöklő erejét, az erőt, amit szinte csak révületben érzékelhetünk, révületben, ami átvisz a magasabb élet világába, elménket megmámorosítva átvisz minket a teremtő Világba, ahonnan jöttünk, amiből keletkezett a Természet, a csillagok, a galaxisok, amitől a világ világolni kezdett, amit őrző emlékeinket a regősök regölték el öreg időkben, és legrégibb regéink, ami az a Teremtő világ, ahol – emberek – reggel van.

Grandpierre Attila