Megjelent: Új Magyarország, 1993 július 10.

A zene kozmikus varázsereje

Az emberi élet egyik legvarázslatosabb színtere a zene világa. A zene még ma is bűvös erőket képes megmozgatni bennünk, életélményünket, jelenlétünket és a saját természetünknek megfelelés érzését a végsőkig képes felfokozni. Ez a varázserő képes a hangulatok, érzésvilágok megjelenítésén túl emberi mivoltunk legalapvetőbb adottságait működésbe hozni, ha nem egy eleve körülhatárolt célt vagy kisszerű érdekeltséget szolgál, hanem az ösztönök hatalma hajtja a világra, ha valós belső törvényszerűségből születik. Az ilyen zene születése folyamatában a zene teremtője nem annyira alkotó, uralkodó tényező, mint inkább résztvevő, átélő, átlényegülő alany, aki spontaneitását, ösztönösségét szabadra eresztve egyfajta tudati határállapotban tart álomszerű kapcsolatot a zeneteremtés folyamatával, és eközben életével ad tartalmat az elemi erő kibontakozásának. Az ilyen zene mágikus zene. Mágikus akkor is, ha a mágikus jelleget a nyugati kultúra Nem érti, ha irtózik tőle, ha félremagyarázza, ha szemfényvesztésnek vagy megfoghatatlan, ködös misztikának próbálja beállítani, és a mágikus folyamat igazi tartalmára nincs kifejezése. “Mágikus egy folyamat, egy cselekvés akkor, ha öntörvényű és elemi erejű” (Grandpierre K. Endre történelemkutató meghatározásában). A mágikus zeneteremtésben részesedő alany az elemi természeti belső erő mozgását érzékelve és követve elfeledkezik a zenei sablonokról, előzetes elvárásoktól, a megszülető világ alakuló törvényei minden egyéb megfontolást félresöpörve saját természetüknek megfelelően öltenek testet. Bartók Béla szerint: “Az igazi népzene a természet tüneménye, olyan öntudatlan alkotás eredménye, amely minden kulturális befolyástól mentes. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok.” Mitől lehet ilyen varázsereje éppen a zenének? Hogyan lehet a hangrezgésekből álló zene élő szervezet? Milyen természeti erő teremti bennünk az ilyen mágikus zenét?

A zene az egyetlen művészet, amiben a térbeliség nem játszik szerepet. Még az időbeliség is sajátos törvényű a zenében. Bár az egyes hangok az időben egymásra következnek, a zene jellegét az indító és a végső hang szabja meg. Az új Oxfordi zenetörténet leírásában “az ősi dallamot lényegében a motívum első és utolsó hangja közti feszültség szabályozza. Minden köztes hangot a végső hang felé törekvés határoz meg. Mind a motívum, mind ismétléseinek sorozata határozott minta szerint növekszik. A dallam ezen növekedése kétségtelenül egyike a fő okoknak, amiért a zene olyan fontos az ősi népek életében. A zene és a tánc olyan mozgást teremt, ami valamit előidéz, ami több, mint maga az eredeti mozgás. Ahogy énekel és táncol, az ember felfedez magában egy mindent átható elemet, melynek felfokozó, felszabadító vagy gyógyító hatalma számára ismeretlen a mindennapi életben. Az a zene, amelynek ilyen felfokozó hatalma van, növekszik az extázis eléréséig. A zene egy jármű, hajó vagy út, ami átviszi a halandót egy másik földre.” Úgy tűnik a zene téridőn kívüli természete lényeges ahhoz, hogy a tudat szokásos ellenőrző, mindent uraló mechanizmusait lényegében ki tudja kerülni. Bár a zene világa láthatatlan, valóságosan érzékeljük, ahogy kinyílik bennünk, ahogy elrepít egy megfoghatatlan, de mindennél fontosabb világba. Ez a téridő nélküliség a zenének kozmikus jelleget ad. A zene varázserejétől megmozdul a bennünk élő, ismeretlen kozmikus erő, és életet, új életet adva érezzük, hogy megtáltosodunk, élőbb életre, teljesebb világba jutunk. Szabolcsi Bence szerint “a zenével mindig az ismeretlent vagy alig tudottat írjuk körül, mindig a messzeségbe akarunk kilépni önmagunkból.” A látható- tapintható világ felett különös, bármikor felidézhető varázslatként terül ki a zene világa. A zene a világtörvény egy titkos részét fedi fel. Az emberi test és lélek összhangját úgy teremti meg, hogy az embert (közvetlen) összefüggéseiből kiemelve a természeti világ, a vegetáció tagjává avatja.” “Énekelni és zenélni évezredeken át minden műveltségi fokon és minden körzetben azt jelenti, hogy varázsolni, elbűvölni, ráolvasni – centare és incetare, chanter és enchanter. A zene révén mindig földöntúli hatalmakkal lépünk összeköttetésbe. A nyugati ember ma már csak természetellenest lát mindebben s nem természetfölöttit, ezt az ő sajátos fejlődése magyarázza.” Ez a “fejlődés” a tudat kizárólagosságának igényét jelenti, annak minden előnyével és hátrányával.

E kizárólagossági igény dacára tudjuk, hogy belső világunk nem kizárólag a tudatból áll, hanem emellett sokkal hatalmasabb birodalmak rejtőznek. Bár Freud óta ennek egy része a “tudatalatti” néven vált közismertté, megfelelőbbnek tartom a közvetlenül a tudat melletti tartományra a mélytudat kifejezést. Hiszen itt nem egy tudattalan, azaz minden szervezői tevékenység nélküli régióról van szó, és nincs is feltétlenül alárendelve ez a tartomány a tudatnak. A mélytudat nem elsősorban elfojtott vagy alantas vágyaink gyűjtőhelye, és nem kizárólag a külvilágból szerzett információkat dolgozza fel. Azt a közvetlenül a tudat melletti tartományt nevezem mélytudatnak, aminek elérése a szokásos éber tudatállapotban számunkra nem automatikus, és amely a tudatnál százmilliószor több külvilágból származó információt dolgoz fel. (Az élet alapjai, szerk Törő Imre, 105. o.) Mivel azonban végső soron az ember önálló természeti lény, ezért képesnek kell lennie önállóan információt szereznie a külvilági információk mellett. Génjeink négymilliárdos készletének mindegyike olyan információközpont, amelyiknek bármelyike tartalmazza az egész emberi szervezet kifejlesztéséhez és életbentartásához szükséges információkat, hiszen mi magunk is egyetlen sejtből lettünk azzá, akik vagyunk. Belső világunk ezen szintjét nevezem genetikus tudatnak, hiszen génjeink életünk egyik legfőbb szervező tényezői. Mivel azonban egypetéjű ikrek tulajdonságai is csak 52%-ban egyeznek meg- bár sokszor mellbevágó részletekig-és az eltérő környezet hatására ez az egyezés csak 3%-kal romlik, fel kell tételezni, hogy emögött a genetikus tudat mögött is áll egy még mélyebb, még elérhetetlenebb, de még hatalmasabb tudati tényező. Ezt a végső tudati tényezőt nevezem belső világfolyamatnak. A belső világfolyamat egy korlátlan természeti erő, minden történés legmélyebb valóságát tartalmazza vakító intenzitással. Álmainkban legnagyszerűbb alkotásainkban egy-egy pillanatra kapcsolatot tudunk teremteni, ezzel a kozmikus teremtőerővel, s ekkor pár pillanat alatt beláthatatlan távlatok nyílnak meg előttünk, olykor egész életünk filmje lepereg ezalatt. Ez a sűrített kozmikus tudat a téridőn kívül áll, mint intuíciónk, ösztönös megérzéseink talaja. Ez a végtelen, bárdolatlan, semmiféle bárd alatt meg nem hajló erő létünk legvégső természeti alapja, maga az ősélet. Ezen a végtelen erőn emelkedik az ezt a végtelen információtengert lehallgatni, meglátni, felfogni, részben képes genetikai tudat világa. És mint egy jéghegy, vagy inkább tűzhegy, felfelé összetartva, piramisszerűen ül ezen a mélytudat, s legvégül a tűz fókusza, a tudat. Nagyon fontosnak, életreszólónak, valóságosnak kell lennie annak az indíttatásnak, ami képes elérni ezt a félelmetes teljes, végletes, égre csapó lánggal izzó eleven belső világfolyamatot.

* * *

Ha kitekintünk belső világunkból, elénk tárul a látóhatár, s fölötte a csillagos égbolt. A látóhatár egy egységes, szervezett rendszer része, ami képes önmagát szabályozni. Ez a szervezett rendszer a külső világfolyamat közvetlen szintje, a Föld. A történelmi vallások előtti időkben kialakult mitológiákban a Föld mint élőlény, Földanya néven szerepelt. Nemrég James Lovelock hívta fel a figyelmet a Föld önszabályozó rendszer mivoltára, tudományos bizonyítékok sorával érvelve. Ezek a különös szervező tényezők azonban a még nagyobb rendszerek felé haladva sem hagyják abba ténykedésüket. A Nap-amit a régiek napistennek hívtak saját erőtereinél milliószor kisebb hatásokra érzékeny, és ezek a szinte elhanyagolhatóan kis ingerek szabályozzák a nap energiatermelését (G.A.: Hogyan működik a Nap? Harmadik Szem, 1992. szeptember, október, 1993 július). Ebben az emberi idegrendszerrel mutat hasonlóságot. Az emberi szervezet egészét több mint billiószor kevesebb energiájú agyi ingerek vezérlik. Ráadásul a Nap szinte felfoghatatlanul gazdag kifejezéstárral rendelkezik: egyszerre több mint tízmillió módus rezgeti akusztikus, vagyis hanghullámokon, mintha tízmillió koncert zajlana egyszerre. A Nap 160 perces rezgései pedig mintha a kozmosz többi csillagával, galaxismagjával folytatott információcserét szolgálnák. Haladjunk tovább. A következő szint a Tejút. A magyar mitológiában a Tejút a Hadak útja, a Magyarok Istenének lakhelye. Ezután jönnek a galaxishalmazok, a szuperhalmazok, végül a Világegyetem. Ha kifelé tekintünk, szemünkből egy végtelenbe nyíló piramist látunk, aminek csúcsa felénk mutat. Ha befelé tekintünk, lefelé egyre szélesedő ívben egy befelé nyíló végtelen piramis tetején kémlelődünk. Mintha a csúcsaiknál egymásba futó piramisok minden szintjén egy szervező tényező munkálkodna, mintha minden szint maga egy egységes, élő rendszer lenne. A külső, csúcsán álló piramison, mint tölcséren tölti be az Univerzum a tudatba a Világegyetemet, ugyanoda, ahová az élő belső világfolyamat tartja, és mozgatja, csóválja, a forró, világító eleven fáklyát.

* * *

Ezt a függőleges tagozódást, visszatérve a megszokott szemlélethez, a téridőben mint egy vízszintes egymásmellettiséget fogjuk fel, mintegy fényképen nézve a kozmikus előadás jeleneteit. Most képzeljük el ezen keretek között maradva, hogy ez a fényképsík, ez az anyagi mező egy selymes rét, amin-ha igaz, hogy minden létezési szint maga is élő- sok hasonló párostölcsér ül, felfelé nyitva az égnek, lefelé nyitva Földnek. Az egyik központjában a Föld áll, a másikéban a Nap, a harmadikéban a tudat, és így rendre tovább. Most képzeljük el, hogy az emberiség saját maga, megváltoztatja a viszonyát az egészhez, és magához közelebb engedve mindkét eget, a belsőt és a külsőt is, összekapcsolja a belső világfolyamatát a genetikai tudattal, a genetikai tudatot a mélytudattal, és uram bocsá’! – a mélytudatot a tudattal. Oly módon, mint négy egymásba nyúló, nemcsak éppen érintkező tartományt, akik egymással jórészt fedésben vannak. Ez azt jelenti, hogy a páros tölcsér alsó felét kinyitjuk, ennek palástja nem annyira a mélybe, mint inkább a látóhatár felé nyúlik el. Azt állítom – és a következőkben meg is mutatom – hogy ekkor a páros tölcsér felső fele is hasonlóan viselkedik, azaz a párostölcsér megőrzi szimmetriáját. Ha így van mit jelent ez? Semmi mást, mint hogy a mezőn egy páros tölcsér megnyílt. Igen ám de mivel, valójában a párostölcsérek mindegyike ugyanazon elemekből áll, ezért elemeik változását követve ők is hasonlóan változnak! Azaz ha az emberiség maga megváltoztatja belső világát, akkor az egész Kozmosz minden szintje megnyílik! És ezzel a kozmosz szerkezete megváltozik! A hatás így mágikusnak nevezhető, mert olyan látszatú megszokott szemléletünk számára, mintha a mező egyik tölcsére önmaga önmagától meg tudná változtatni társai szerkezetét a távolból. Ez a mágikus világátrendezés, csak a szemléletünk által átrendezett, vízszintesen gondolkodó felfogás számára paradox. Valójában a Kozmosz élő rendszerei egymásba skatulyázottak, s az egyik elem megmozdulása egyszerre történik meg minden, ezt az elemet tartalmazó rendszerben.

Az emberréválástól kezdve évmilliókig az emberiség a mágikus korban élt (Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak – a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 április). Ebben az Aranykorban, a Paradicsomban, az Édenben, az el soha nem felejtett Aranykorban az ember nem ellenségnek, hanem testvérnek, társnak érzékelte a Természetet. És – jó tett helyébe jót várj, tartja a mese – a Természet is annyira közel élt az emberhez hogy maga is emberi arcot öltött. Az ember ebben a korban mágikus szemmel látta a világot. A mágikus világlátás a Világegyetem és az emberi tudat közti közvetlen kapcsolat érzékelése. (G.A.: Világlogikák – a valóságok logikái Zöldövezet, 1993, 3. szám). Azokat a “minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének” (G.K.E, id. mű). Hogy ez mennyire más típusú világélményt jelentett, mint ami ma megszokott, arról a magyar nyelvben fennmaradt tanújelek alapján is képet alkothatunk. A Júlia, szép leány c. ismert székely népballadában a mágikus önmagától való megvalósulás tapasztalásának élménye így fogalmazódik meg:

“mennyei harangok huzatlan
es szolnak
mennyei pohárok tőtetlen
megtelnek
s a mennyei gyertyák
gyútatlan meggyúlnak.”

Joan Halifax etnográfus így számol be a sámánok tapasztalatairól: “A sámán a Nap-kapun röpül keresztül az örökre felébredt tudatosság birodalmába. A Nap körzete tér és idő mögötti. A belső külsővé válásának élő szimbolikus folyamatában a valóság ugrásszerű változása, mutációja áll be.”

Az első kozmológiák zenei kozmológiák voltak. Olyan erős volt az ősi zene varázsereje, hogy a zenehallgatásban, zenetánc előadás közben megtapasztalt kozmikus titkokat tartották világszemléletük számára a legalapvetőbbnek az őstársadalmak tagjai. A manipuláció, a másfajta világérzékelés évezredes gyakorlata sem tüntette el az effajta zenei fogékonyságot. Századunkban Abraham Maslow, a transzperszonális pszichológia megalapítója végzett öt földrészre kiterjedő vizsgálatot az emberi élet csúcsélményére vonatkozóan. A vizsgálat eredménye: életük csúcspontját mindegyik földrész emberei egybehangzóan a szerelmi egyesülésben és a zenében élték át.

Az ausztrál bennszülöttek ismerik a kozmikus létezés egy olyan fázisát, amit Aldzsirának hívnak, ami álomidőt jelent. A hatalmas mitologikus lények az álomidőben sétáltak körbe és formálták meg a világot. Azután visszavonultak a Mögöttesbe, de az álomidő még mindig létezik ott, ahonnan az újszülött lelkek jönnek és ahová a halottak visszatérnek. Vessük ezt össze azzal az elképzeléssel, hogy a párostölcsérek – mitológiailag helyesebben az életfa, az életfák – a mágikus korban nyitottak voltak, a Tejút, a Nap a Föld és az Ember belső világa még nem különültek el egymástól. Belső világunk kozmikus hatalma, jellemzően jelen volt, nappal is megfordultunk a téren és időn kívüli ősvilágban. Az Õsvilág, az Õsélet ma számunkra az álomban, a zenében az alkotó képzeletben jelentkezik a zenei alkotóerő, a képzelet igazi dimenziójában nem más, mint maga a kiteljesedett Élet, amely még emlékszik szülőjére, az Õséletre, amikor minden vágy automatikusan megtalálta kiteljesedését, még nem voltak korlátok, az anyag maga is “képlékeny” volt, hajlott az emberi akaratra, az emberi szellem jó társaként. A megvalósulás korlátlan intenzitású vágya ma is a téridőn kívüli Õséletből fakad, a belső világfolyamaton keresztül. Ez a kiteljesedés mindannyiunk legigazibb, belső mércéje, amit génjeinkben hordozunk, ez adja ezt a hajtóerőt, ami folyton egyre teljesebb, élettelibb élet felé hajt, ami az igazság érvényre jutásának legmagasabb tétje, életünk igazi, legbensőségesebb tartalma. Innen fakad a zene mámorító, végtelenbe ragadó hatalma. A zene közvetlenül lényünk mélyrétegeihez juttatja el a megjelenített, jelképtestet öltött szellemet. Valóságos, hogy a zene másvilági törvényű, de ez a világ, csak a ma épített felvilághoz képest más világ, valójában igazabb, közelibb, és bensőségesebb, mint a mélyvilág nélkül jelentését, és jelentőségét vesztő felvilág. A zene a felvilágot az ősélettel megtöltő hírnök. Ezért van az, hogy úgy érezzük, a zene hatására életérzésünk megszázszorozódik, megezerszereződik. Ezért imádják az élni vágyók a zenét, mert az élet legfőbb törvénye az ittlét kiteljesedése és továbbadása. A zene az élet az élettelen fennsíkon, ez az az életerő, ami megragadja és meglovasítja a sziklákat, növényeket sarjaszt a kövekből. A zene a tárgyak szellemi húsa, érzéki aurája, az élet bűvös titka, az ősi szél maga. Mindannyian a zenéből jöttünk.

Grandpierre Attila