Megjelent: 3. Szem, 1992. okt., # 15.

Hogyan működik a Nap? II.

Ha elfogadjuk, hogy a naptevékenység vezérlése a napmagon keresztül történik, akkor ez azt jelenti, hogy a Nap és a Föld magjának mozgásai közvetlenül egymáshoz vannak hangolva! Miféle hatás képes ilyen közvetlen csatolást létesíteni, ami ennyire hatékonyan, közvetlenül a magokat szabályozza?

Blizzard 1969-es NASA jelentésében beszámolt arról, hogy a bolygóegyüttállások idején a nagy napfoltok területe erősen megnő. Ezenkívül a nagy részecskezáporral járó, ún. protonflérek 2/3-a olyan időszakra esik, amikor a négy legnagyobb árapályt kiváltó bolygó, a Merkúr a Vénusz, a Föld és a Jupiter együttállásban van. Meghökkentő, de ez az effektus a bolygók egymáshoz képesti merőleges helyzetében is fellép! José rámutatott, hogy összefüggés áll fenn a bolygók helyzete és a Napfoltciklus között úgy, hogy a Nap forgását gyorsító és lassító bolygóhelyzetek a Naprendszer tömegközpontjának elmozdulásán át változtathatják az áramlási mintákat. A napciklus görbéje és a forgatónyomaték változás mértéke szintén több száz éven át fut együtt. Ismeretes hogy a Hold a Földön – az ún. egyensúlyi árapályelmélet szerint, ami nem veszi figyelembe a módosító tényezőket – kb. 80 cm magas árapályt okozna. Tény viszont, hogy a dagályhullám magassága sokszor ennél jóval magasabb, esetenként eléri – pl. Kanadában, a Fundy öbölben – a 17 m-es magasságot is. A Nap és a Hold naponta kétszer 100 billió tonna vizet mozgat ki és be, annak ellenére, hogy a Föld saját gravitációja 10 milliószor erősebb a Föld felszínén, mint a Nap és a Hold együttes vonzóereje. Seymour szerint a bolygók által a Napon megmozgatott anyagmennyiség ennek milliószorosa, ráadásul az erősen mágneses övezetek között, mint egy folyótorkolatban vagy mágneses öbölben, a dagályhullám magassága is erősen megnövekedhet. Öpik számításai kimutatták, hogy a bolygók árapályhulláma a Napon 100 cm/s sebességgel halad. A Seymour és társai által kifejlesztett gravitációs- mágneses rezonancia elmélet a Nap működésére számot tud adni arról az észlelési tényről, hogy a bolygók merőleges együttállásai a naptevékenység fokozódására vezetnek.

A napciklus a Föld magjában

1969-70- ben a Föld mágnesességében egy rendkívül furcsa ugrás lépett fel. Tudjuk, hogy a Föld mágneses terét a földmag elektromágneses áramai, ezek öngerjesztő dinamómechanizmusa tartja fenn. A Föld mágneses terének változásai így nagyrészt a Földmag mozgásai által meghatározottak, különösen az évtizedes és évszázados, vagy hosszabb periódusú változások. Ez a mágneses ugrás a geofizikusok szerint a mag hirtelen mozgására vezethető vissza. A kutatók vizsgálatai azt mutatták, hogy hasonló mágneses ugrás már előfordult 1836 és 1910 körül is.

Érdekes ezzel összevetni a Föld forgási sebességének legkisebb értékeit! Ezek előfordultak 1840-45-ben, ezután 1905-0910 körül, majd 1970-72-ben! Figyelemre méltó az értékek közelsége- ami talán érthető, ha mindkét jelenség közös oka a földmag hirtelen nagyfokú elmozdulása. És most jön a java: a naptevékenység “ugrásainak”, változási ütemének, tendenciájának három töréspontja volt az elmúlt két évszázadban. Volt egy 180 fokos fázisugrás 1823 körül, egy 90 fokos fázisugrás 1903 körül és egy 180 fokos fázisugrás a protonflérek számában 1971 végén! Kísérteties az egyezés. Ha elfogadjuk, hogy a naptevékenység vezérlése a napmagon keresztül történik, akkor ez azt jelenti, hogy a Nap és a Föld magjának mozgásai közvetlenül egymáshoz vannak hangolva! Miféle hatás képes ilyen közvetlen csatolást létesíteni, ami ennyire hatékonyan, közvetlenül a magokat szabályozza? És még valami: megcáfolhatatlan tény, hogy a Föld tavainak üledékrétegei olyan vastagság-vékonyság sorozatban követik egymást a leülepedés során, amit a Nap és a Hold árapályereje határoz meg. És milyen periódust mutatnak ezek az árapályerőt tükröző rétegvastagságok? Egy olyan periódust, ami egész máshol jelenik meg: ismét a napfelszín tevékenységi periódusát, a 11 évet, visszamenőleg 680 millió évre! Ha a naptevékenység egyszerűen a napfelszín villámjelensége lenne, akkor mi köze lehetne a Föld felszínén észlelt árapályhatáshoz? Úgy tűnik, hogy az egész Naprendszer hihetetlenül érzékeny és fogékony egymáshoz van szabályozva, és a 11 éves mágneses periódus ugyanúgy megjelenik 11 éves gravitációs, árapály periódusként is. Talán egyszerre áll fenn gravitációs és elektromágneses csatolás a Nap és bolygói között? Lehetséges lenne, hogy a Föld és a Nap magja közvetlenül elektromágnesesen egymáshoz csatolt úgy, hogy a földmag hirtelen elmozdulása azonnal elektromos teret kelt a Nap magjában, ami napkitörésekhez vezet- és fordítva, a napmag elmozdulása a földön índít be mágneses ugrásokat? Tehát egyszerre áll fenn napciklus a Föld magjában és Föld ciklus a Nap magjában? (Lásd Kozmikus összehangoltság, Harmadik Szem, 13. szám.) Mindezek után talán már nem is olyan meghökkentő, hogy a Föld forgási sebességének nemcsak a minimális értékei mutatnak párhuzamot a naptevékenységgel, hanem egyenesen, közvetlenül jelen van a Föld forgási sebességében egy 11 éves periódusú változás, ahogy azt Currie megmutatta.

A mágneses tér eredete

Érdekes tény, hogy a Naprendszer égitestjei közül, annak jelentős a mágneses tere, melynek sok vagy nagy Holdja van, ill. a Napnak, melynek “holdjai” a bolygók. Így például jelentős mágneses tere van a Jupiternek, ugyanakkor neki van a legtöbb holdja, köztük több nagytömegű. Ugyanez hasonló a Szaturnuszra. A Föld mágneses tere jelentős, holdja rendkívül nagytömegű. A Vénusz majdnem minden jellemzője a Földéhez hasonló, mágneses tere azonban jelentéktelen, és holdja sincs. Talán arra mutat ez az egyezés, hogy a holdaknak döntő szerepük van a mágneses tér újratermelésében, és fenntartásában, s valószínűleg lerombolásában is- hogy aztán újjá tudják teremteni. És ha ez tényleg így van, akkor talán éppen az árapály erő az, ami vagy közvetlenül a mag egészének a mozgatásával, vagy a magbani mozgások beindításával lehetővé teszi a dinamó mechanizmust. Érdemes itt megjegyezni, hogy a flér jelenség, egyre inkább úgy tűnik, nem csak Napunknál fordul elő, hanem mindenféle csillagnál, sőt a galaxis magok és a kvazárok is mutatnak flér jelenséget. Ez talán a kozmikus teste létének, egy alaptényezője. A magból kidobódó anyag az égitestek egyfajta vérkeringése lehet, s a mag robbanásai a kozmikus szív lüktetése. Azok a csillagok, amelyek nem kettős vagy többes csillagrendszer tagjai, talán azért fléreznek, mert bolygórendszerük van, aminek árapályereje ezt a tevékenységet fenntartja.

A napmag forgása

A kipattanó földrengések tovaterjedő hullámainak a Föld felszínének különböző pontjain történő mérése módot ad a Föld mély rétegei szerkezetének megismerésére. Mivel ezek a hullámok többé-kevésbé mélyen lehatolnak a Föld mélyébe, és onnan egy-egy sűrűbb rétegről visszaverve jutnak a felszínre egy távoli helyen, ezért az odaérkezés pillanatából következtetni lehet a terjedés sebességére, ebből az egyes rétegek sűrűségére. Hasonló vizsgálatot a Napon a Naprezgések tesznek lehetővé. A Nap felszíne ide-oda mozog, lüktet, pulzál egy 160 perces periódusban (lásd Harmadik Szem: Kozmikus összehangoltság, 13. szám) és egy ötperces periódusban. Ezek térbeli és időbeli vizsgálatával következtetni lehet a Nap középpontjához egészen közeli rétegek sűrűségére, hőmérsékletére, az egyes rétegek forgási sebességére. Goode és Dziembowski ilyen vizsgálatokkal azt az eredményt kapták, hogy a Napfelszín a fotoszféra alatti rétegek forgása a Naptevékenységek 11 éves periódusa alatt nem változik egészen a sugár mintegy feléig. Ami figyelemre méltó új eredmény, az az, hogy viszont attól kezdve, mintegy 0,4 napsugárnál a napmag forgása erősen változik, a Naptevékenység maximumában a leglassúbb a forgás, periódusa ekkor körülbelül 27 Nap, míg a Nap tevékenység minimumában, amikor egy folt sem látható a Nap felszínén a forgás gyorsabb, a mag 24 nap alatt tesz meg egy fordulatot. Bár ezek az eredmények még csak előzetesnek tekinthetők, és további megerősítésre szorulnak, s egyenlőre a 11 éves Napciklusból csak mintegy 6 éves szakaszt fognak át mégis értelmezésre szorulnak. Goode és Dziembowski a naptevékenység tisztán mágneses elméletének keretében felteszik, hogy a forgás változása a napmag mágneses terével történő folyamatos energiacsere története. A napmag mágneses tere gyengül, s a forgás erősödik mert a mágneses tér kevésbé fékezi, és amikor a mágneses tér felerősödik, jobban fékez a forgás lelassul. Megvizsgáltam, elképzelhető-e, hogy a napmag forgását a mágneses tér szabályozza. Először is, már a mágneses elmélet hagyományos formája, ami szerint a Naptevékenység pusztán a napfelszín mágneses jelensége- erre a legáltalánosabb modellt Babcock és követői dolgozták ki- azt jelenti, hogy a mágneses tér a forgás energiájából táplálkozik. A mágneses tér folyamatos felépüléséből és eltűnéséből az következne, hogy a Nap egészének forgása észrevehetően lelassulna! Ezt nem észleltük így ez egy energetikai ellenérv, a Babcock-modell ellen. Ha a Nap magja tényleg a naptevékenységgel együtt változik, az azt jelenti, hogy a Naptevékenység nem felszíni jelenség csupán. S mivel a napmag tartalmazza a Nap teljes tömegének több, mint kilencven százalékát, ezért csak azt képzelhetjük el, hogy a naptevékenység a napmagból ered. Kiszámoltam, mekkora energia befektetés kéne másodpercenként ahhoz, hogy a napmag óriás tömegét ezzel a pár nap különbséggel kényszerítsük forgásra, forgását lelassítsuk vagy felgyorsítsuk. Az eredmény: A nap által kisugárzott összenergia mintegy tizedrészét kéne erre fordítani! Ahhoz, hogy erre a mágneses térrel történő energia csere képes legyen, a mágneses tér erőssége a felszíninek több százezerszerese kéne legyen. Ezt az értéket a naprezgések vizsgálata egyértelműen kizárja. De akkor hogyan képzelhetjük el a napmag tevékenységi ciklusát?

A lüktető-kilövő napmag modell

Feltettem, hogy a napmag forgási energiája a lassulás-gyorsulás folyamán nem változik. A lassulás csak annak a következménye, hogy a napmag a naptevékenység maximum afelé közelítve kitágul. Az pedig tudjuk, hogy például ha egy gyorsan pörgő korcsolyázó kezeit kinyújtja, pörgése lelassul, ha behúzza, forgása felgyorsul. Egy kitágult napmag ugyanakkora forgási energia mellett lassabban forog, az összehúzódott gyorsabban. A tágulás pedig lehet éppen a mágneses térerősség növekedésének eredménye. Ha erősebb a mágneses tér, ennek nyomása hozzáadódik a gáznyomáshoz, s így kitágítja a napmagot. Viszont az állandó nyomás mellett történő táguláskor a napmag le kell hűljön. Ha lehűl, a magreakciók lelassulnak, kevesebb energiát termelnek. Viszont tudjuk, hogy a Nap fényessége állandó. Hogy lehet ez? Itt jön be újra a kitöréses naptevékenység a képbe. Ha a napmagban áramlások vannak, és a mágneses tér erőssége változik, akkor ez azt jelenti, ahogy a cikk elején írtam, hogy több és erősebb termonukleáris elfutás fejlődik ki a nap magjában. Vagyis ahogy csökken a lüktető, pulzáló napmag fényessége, úgy nő a kitörő részei által kisugárzott fény erőssége, a kettő összege nem változik erősen.

A lüktető-kitörő magmodell leellenőrzése

Ahhoz, hogy a napmag a mértékkel lassítsa-gyorsítsa forgását, meghatároztam mekkora tágulás-összehúzódás tartozik. Ebből kiszámoltam a napmag hőmérséklet-változását a tágulás alatt. Figyelembe véve a magreakciók hőmérsékletfüggését, meghatároztam a neutrinóáram változását a napciklussal. A számolt neutrinóáram kísértetiesen követi a mért görbét! Kiszámoltam mekkora kell legyen a kitöréses körzet mérete ahhoz, hogy a Nap energia termelése közel állandó maradjon, és ez egyben napmaximumban mindössze 200 méternek adódott. Aztán azt is kiszámoltam, hogy a beinduló magrobbanások milyen méretnél lövődnek ki a magból, mikor éri el a terjedő robbanás ezt a kritikus méretet. Erre 245 métert kaptam. Talán van valami abban, hogy a napmag nem egy merev testként forog évmilliárdok óta változatlan méretben, és hőmérséklettel egyenletesen biztosítva az energiát, hanem ehelyett: egyszerre lüktet és kilő. Ez annál is inkább így kell legyen, mert a napkitörésekben a kémiai elemek gyakorisága eltér a Nap általános kémiai elem gyakoriságától. A flérekben az anyag a nehezebb elemekben gazdag, dúsult. Például a vasgyakoriság is nagyobb. Viszont vasat csakis a napmag feltételezett központi hőmérsékleténél, tizennégy millió foknál jóval magasabb, milliárd fok felett lehet létrehozni, ráadásul magas sűrűség mellett. Vagyis a flérek vas-dúsulása maga azt jelenti, hogy a flér anyaga a Nap központi tartományaiból jön, olyan robbanásból, melynek hőmérséklete elérte az egymilliárd fokot! Ismét ott tartunk a napmag kitöréseinél.

Robbanások a naplégkörben-megszikráztatják a vákuumot?

Elméletem-a konvektív (áramlásos) flér elmélet-szerint a napmag robbanások nagy sebességgel indulva lövődnek ki a felszín felé. Ha végig tudnak száguldani a felszín közeléig, mondjuk mert a robbanás sorozat a napmagból egy csatornát alakít ki, akkor ott újból fel kell robbanniuk, mivel a hangsebesség a hőmérséklettel arányos, és a hőmérséklet a felszín felé csökken. Ha az anyag egy közegben az ottani hangsebességet eléri hangrobbanás megy végbe amiatt, hogy haladása közben az általa szétválasztott anyag nyomás-és sűrűség hullámai nem tudnak eltávolodni az anyagelem orrától, hiszen ezek a hullámok éppen a helyi hangsebességgel terjednek. A hang nem más, mint a levegő sűrűség-és nyomás hullámainak érzékelése. Ez a hangrobbanás az, amit figyelembe kellett venni a szuperszonikus hangsebességnél nagyobb sebességre is képes, repülő gépek tervezésénél. Amikor egy ilyen repülőgép eléri a hangsebesség küszöbét, detonáció keletkezik. A hangrobbanás során a magból kilövő anyagelem egy vékony lökéshullám-frontba préselődik, és az anyagelem egész energiája az anyagelem orrában lévő részecskékre tevődik át. Ezek ettől szárnyakat kapnak, és nagy sebességű részecske nyalábként vágódnak a naplégkör külső tartományai a kromoszféra és a korona felé. Miközben egy ilyen anyagelem átszeli a mágneses-napanyagot, maga előtt összetorlaszolja a talált mágneses erővonalakat, így ezek egy orrnyerget képeznek előtte. A nagy sebességű részecske-nyalábok így ebbe a mágneses erővonal kötegbe ütköznek. És mi történik? Létrejön a robbanás sorozat harmadik robbanása – és ezt hívjuk flérnek. A nagy sebességű elektronok és protonok a mágneses térben szétválnak, mert az elektronok negatív a protonok pozitív töltésűek, s ezekre az elektromágneses tér különböző előjellel hat. A szétvált töltések viszont hatalmas feszültségkülönbséget hoznak létre, hirtelen óriás elektromos terek termelődnek. Rendkívüli erejű elektromos terek viszont képesek a vákuumot, a virtuális részecske tengert (ld. Harmadik Szem 9. szám, az érzékelhető Világegyetem). Visszatartani a folyamatos visszahullástól. Olyan ez, mintha egy óriás tömeg megakadályozná, hogy a tenger egy hullámhegye kisimuljon, mert az óriás, sűrű anyagcsomó iszonyú erejű gravitációs tere a hullámot kimerevíti, fenntartja. Ez a “hajánál fogva előhúzás”, “hajánál fenntartás” így azt jelenti hogy a virtuális, egyébként, “azonnal” eltűnő részecske-párok előpattannak, mint egy szikraözön a vákuumból. A rendkívül erős helyi elektromos terek képesek szikráztatni a vákuumot! Vagyis képesek előhívni az anyagot a “semmiből” az ősnemzés újra előjön! Képzelhető, ha ebben a folyamatban még a vákuum is szikrázni kezd, milyen heves felvillanás jön létre. Ez a felvillanás a flérjelenség a kozmosz egészének leghevesebb folyamata.

Grandpierre Attila