Megjelent: Harmadik Szem, 1991 október, 3. szám

Kozmikus mozgatóerőnk:

A világösztön

A belső világfolyamat a legszemélyesebb természeti erő. Minden emberben több milliárd bázisbárból álló génkészlet irányítja a szervezet kifejlődését, teszi lehetővé a tudattalan és tudatos gondolkodást, az önérzékelést. Ez a génkészlet a belső világfolyamat érzékelőrendszere, hangfelfogója, pick-upje. A belső világfolyamat azt jelenti, hogy legmélyebb mivoltunkban, legszemélyesebb lényünkben növünk össze az Ismeretlennel, a kozmikus lét legvégletesebb tartományai közé kifeszítve, legvégsőbb adottságunkban beleágyazva a világ folyamatos teremtődésébe.

Az emberi lét alapkérdései a Világegyetem természetére, az emberre, az ember és a világegyetem kapcsolatára vonatkoznak. Miféle természetű a világ, amiben élek? Ki vagyok én? Miféle viszonyban legyek magammal és a világegyetemmel?

Ezekre a kérdésekre végül is életünkkel adunk választ. Végső soron a társadalom sorsa, egyéni és közös jövőnk is attól függ, miféle választ találunk ezekre a kérdésekre. Új világkorszak küszöbén állunk. A nyugati civilizáció 2000 éve alatt kitermelte a tömegembert, a fogyasztói társadalmat. Mára azonban az anyagi jólét a nyugati államokban olyan fokot ért el, hogy már nem tűnik mindent elsöprően fontosnak, egy életet megérő célnak, hogy például két autó helyett három autója legyen a családnak. Így újra előtérbe kerülnek a lét alapkérdései. Rajtunk áll, mennyire veszünk részt az új világkorszak kialakításában, mennyire tisztítjuk meg az életet az étet-és emberellenes mechanizmusok beépülésétől, hogy megteremtünk egy emberibb, életközpontúbb, természetesebb világot.

Mielőtt a tudomány “száraz” tényeiből egy ugrással filozófiai következtetéseket próbálnánk levonni, vessünk egy pillantást az egyéb eszmerendszerek felé. A vallások szerint a Világegyetem, a Természet egy természetfölötti hatótényező terméke. Ez a természetfölötti tényező állítólag összehasonlíthatatlanul és elképzelhetetlenül tökéletesebb a Természetnél, az Embernél. Az embernek ezek szerint nem is lehet egyéb feladata a Földön, mint eleve alárendelni magát egy nála összehasonlíthatatlanul hatalmasabb tényezőnek, és alázattal fogadni az élet esetleges apró ajándékait. Kérdés, hogy egy ilyen abszolút tökéletességnek mi szüksége van egyáltalán az életre? Miért vagyunk itt? Miért hozza létre a Természetfölötti a Természetet úgy, hogy a Természet legfőbb feladata önmaga jelentéktelenségének alázatos bevallása, vagyis az önmeghasonlás?

Porszem volna csupán az ember?

Robert Spaemann Vége az újkornak? című filozófiai művében azt írja, hogy az újkor tudományos szemléletében a természeti történések emberi mintájú értelmezése nem minősül tudományosnak. Ezzel a tudomány szembefordította az embert a természettel. És mivel az ember is a természet része, ezért az ember tudományos értelmezése az ember embertelen értelmezését teszi kötelezővé, s az ember maga kiküszöbölendő melléktényezővé válik. Az újkor tudománya szerint a Föld egy jelentéktelen porszem valahol a galaxishalmazok óriás távolában, az élet egy lényegtelen tényező a Kozmoszban, ami teljességgel felesleges a Kozmosz működésében. A marxizmus szerint az ember nemcsak a természetben, hanem a társadalomban is jelentéktelen szerepet játszik: ha lelövik a cárt, semmi nem változik, lesz egy újabb cár. Sőt, az ember még saját életének alakításában sem játszhat jelentős szerepet, mivel életét döntő mértékben a tőle független, objektív társadalmi és természeti folyamatok határozzák meg.

Az újkor vallása, tudománya, filozófiája tehát egyöntetűen állítja, hogy az élet és az emberi lét a kozmosz jelentéktelen mellékkörülménye, a Természet az emberrel szemben közömbös tényező. Kérdés persze, ez az “egyedül üdvözítő” vélekedés mennyire alkalmas arra, hogy az élet igazi természetének megfelelő, életelvű életet élhessünk. Mindenesetre ebben az élet- és természetellenes gondolkodásban látom a tömegember kitenyésztésének lehetővé válását, az emberek igényszintjének páratlan visszaszorítását, a kisszerűség kultuszát, a nyugati civilizáció végzetesen rossz vágányra tévedését. Ez az igénytelenítés és a gondolkodás általános manipulálásának gyakorlata mindenesetre jóval korábbi időkben alapozódott meg, több mint 2000 éve.

A kultúra fő vonalának ez a csődje váltotta ki az alternatív mozgalmak megerősödését. Az 1960-as évektől a legnépszerűbb tudományos-filozófiai-vallási mozgalom a New Age, az Új Világkorszak mozgalma. Ez hozta létre olyan új tárgykörök megjelenését, mint az önfejlesztés, az antropozófia*, a teozófia*, új gnózis` (csupa emberközpontú tudomány), előtér-be került a mágia, a sámánizmus, a parapszichológia, és a tudományban is új paradigmák’, új megközelítési minták alakulnak ki, mint például az emberelvű kozmológia’, az elméleti biológia vagy a kvantummechanika “sok világ” értelmezése (New Age-et részletesen lásd: Harmadik SZEM 1. szám)

Az Új Világkorszak jelentkezése megfelel az új asztrológiai, (kb. 2000 éves) világhónap beköszöntésének. A 1960-as években a Föld forgástengelyének 25 800 éves periódusú forgása miatt a Halak csillagképből a Vízöntő korszakába léptünk. A Vízöntő korszaka, a Halak erőszakkal, háborúkkal eltelt időszaka után az ember belső lényegéhez kerül közelebb, újra a Természet részeiként élhetjük meg létünket.

A mágikus kultúrák, az ősi mitológiák, a sámánok, a népmesékben megőrződött ősi népi látás a Világegyetemet élőlényként fogta fel. A sámánizmus szerint “minden él. A lámpa barangol. A sátorlapoknak megvannak a maguk hangjai. Az éjjeliedényeknek meg van a maguk országa és házai. A zsákokban alvó bőrök este beszélgetnek.” A népmesékben megőrződött az elképzelés, ami szerint a Tejút az életfa, az égigérő fa (1. ábra).

A Világegyetemet a modern tudomány véges fizikai rendszerként írja le. Az, hogy maga a Világegyetem tényleg pusztán fizikai rendszer-e, vagy inkább biológiai, a fizikán belül fel sem merülhet. A biológia pedig nem vetette fel. A fizika így egyszerűen csak a Világegyetem fizikai oldalával foglalkozik. A fizika természetesen az élő rendszerekre is vonatkozik. A kérdés csak az, hogy természete jellemző oldaláról írja-e le a fizika a Világegyetemet. Egy tanulmányomban a Bauer Ervini elméleti biológia életkritériumai alapján megállapítottam; hogy a Világegyetem, mint egész, élő rendszerként viselkedik. Az “Én” mint kozmikus hatóerő, kezdeményezőként lép fel a világegyetemmel szemben, s ennyiben, hatást gyakorlóként, a Világegyetemen kívüliként tevékenykedik. A Világegyetem tetszőleges hatásra először is egy ellenhatással válaszol, ami lehetővé teszi a hatásgyakorlás folyamatosságát; másrészt a hatások ezen a fennmaradás-láncolaton túl (hatás nem vész el) képesek láncreakciókat, hatásfokozódást is kiváltani. Azaz tetszőleges hatás vele egyenlő vagy nála nagyobb hatást vált ki a Világegyetem egészében, az ellenhatás a hatás ellen irányul, azaz a Világegyetem egésze élő rendszerként viselkedik. Az elméleti biológia szerint “valamennyi élőlényre jellemző, hogy állapotukban spontán változások következnek be” és az Univerzum szemmel láthatóan éppen ezekkel van elfoglalva.

Mi van a bűvös kövön kívül?

Világos az is, hogy ami rajtunk belül van, a tudatos és a “tudatalatti” tevékenység, a Világegyetemen kívül van. És most érdemes megvizsgálni a Világegyetem végességének kérdését. A Cantor-féle halmazelmélet szerint egy halmaz akkor és csak akkor végtelen, ha részhalmazként tartalmaz egy önmagával egyenértékű halmazt. Tehát ha a Világegyetem végtelen, akkor tartalmaz részhalmazként egy önmagának megfelelő halmazt. Vagyis megvan a lehetőségünk arra, hogy a Világegyetem egy részhalmazának vizsgálatából eldöntsük, végtelen-e a világ. Ismerünk-e olyan részrendszert a Világegyetemben, ami megfeleltethető a Világegyetem egészének? Van-e olyan “bűvös kő” a Világegyetemben, amiből megmondható, mi történik a bűvös kövön kívül? Az egyetlen rendszer, amit belülről ismerünk, az ember, épp ilyen. Az emberi szellem “mikrokozmoszának megfeleltetése a Világegyetem makrokozmoszának végigvonul az emberi történelmen. Azaz, ha ezt elfogadjuk, érvként használhatjuk a Világegyetem – és ezzel az ember – végtelenségének bizonyítására. És valóban: ha a Világegyetem véges rendszer, akkor vajon milyen úton-módon plántálódott belénk a végtelen eszméje?

Az, hogy a Világegyetem, mint egész, élő rendszer, azt is jelenti, hogy óriási áttétellel működik, hasonlóan az emberhez, tetszőleges kis jelre, ingerre tetszőlegesen nagy, sok nagyságrenddel nagyobb választ képes adni. Eszerint tehát az ember a Világegyetem élő mivoltát felfedezve képessé válhat olyan cselekvésekre, amik a Világegyetem életerővonalai mentén hatnak, és áttételük hihetetlenül nagy. Vagyis a “jelentéktelen porszem”-ember ebben a képben képes kozmikus horderejű cselekvések végrehajtására

Van-e bennünk örök emberi lényeg?

Most áttérhetünk a második kérdésre. Mi az ember természete? Miféle adottságokkal rendelkezik, milyen lehetőségek állnak előtte és miféle veszélyek leselkedtek rá? Miben áll az ember sajátos, belső világa? Van az emberben örök emberi lényeg, vagy ellenkezőleg, elég következetes és határozott külső behatások alatt az ember végleg elszakadhat természeti lény mivoltától, és tetszés szerint manipulálható, tetszés szerinti célok szolgálatába állítható? Való igaz, és a társadalom erre a kelleténél több példát mutatott, hogy az embert a társadalom magatehetetlen csecsemő korától kezdve képes manipulálni. A külső elvárásoknak megfelelni akarás szinte kizárólagos lehetőségként jelenítődik meg időről időre a társadalmak normáiban. A társadalmak bármilyen ember- és végső soron társadalomellenes tendenciái (félretájékoztatás, az érzelmi élet szabványosítása, a gondolkodás fogódzkodóinak titkosítása, az erkölcs háttérbe szorítása, a hatalom és az anyagiasság hajszolása stb.) a megszokással mintegy szentesítődnek a társadalomellenes propaganda szerint a társadalmi köztudat megmérgeződik, szinte hipnotizálódik és önvédelemre szinte teljesen képtelenné válik kiszolgáltatottságában. Minden túlságosan is megtapasztattuk az elmúlt ezer évben, a közelmúltban és a jelenben. Mégis, bármennyire is lehetséges a teljes önelvesztés, úgy tűnik, ugyanúgy mindig lehetséges az önérzékelés, önmagunk mélyeinek feltárása, mert létezik egy háttér, ahova visszavonulhatunk, ahonnan felmérhetjük helyzetünket, életünket. Ez a háttér, éppen mert menedékvárként működik a társadalommal szemben (ha ez szükséges), nem lehet maga társadalmilag meghatározott. Befolyásolt és hipnotizált tudatunkkal is visszanyúlhatunk emberi mivoltunk legmélyére, önmagunk természeti lény mivoltához, ami minden bizonnyal természetileg adott, genetikai programunkban hordozzuk magunkkal.

Lényünk: végtelen belső világfolyamat

A természet fejlődésével, az élővilág kifejlődésével párhuzamosan megfigyelhető a tendencia a kapcsolatrendszerek tágulására, egyre átfogóbb jellegűvé válására. Amíg egy tárgy, egy szikla vagy egy fadarab csak közvetlen környezetével érintkezik, egy növény már egy bizonyos fokon változtatni tudja viszonyát környezetéhez. Az állatok még jobban bírják az iramot és jön az ember, aki a térbeli és időbeli korlátokat egyre hatékonyabban képes legyőzni, a világ egyre nagyobb szférái közt tud szellemileg és fizikailag kapcsolatot teremteni. Olyan természeti lények vagyunk, akikben a természet erői egyesülve és összpontosulva bontják ki folyamatosan magukat. Lényünk legvégső biológiai meghatározottságában egy korlátlan intenzitású és kiterjedésű végtelen belső világfolyamat, folyamatos álomteljesség a természeti képzelet univerzumában. Ahogy álmainkból csak villanásokra vagy töredékekre emlékszünk vissza legtöbbnyire, úgy még kevésbé vagyunk képesek ébren kapcsolatot teremteni ezzel a korlátlan természeti erővel, melynek vakító fénye, elemi ereje megköveteli a személyes út folyamatos felfedezését, megtalálását. Ez a végtelen belső világfolyamat az, amiből legvégső mozgatórugóink tudatosan vagy tudattalanul feltűnnek és cselekvésre késztetnek.

A belső világfolyamat a legszemélyesebb természeti erő. Minden emberben több milliárd bázispórból álló génkészlet irányítja a szervezet kifejlődését, teszi lehetővé a tudattalan és tudatos gondolkodóst, az önérzékelést. Ez a génkészlet a belső világfolyamat érzékelőrendszere, hangfelfogója, pick-upje. A belső világfolyamat azt jelenti, hogy legmélyebb mivoltunkban, legszemélyesebb lényünkben növünk össze az Ismeretlennel a kozmikus lét legvégletesebb tartományai közé kifeszülve, legvégsőbb áldottságunkban beleágyazva a világ folyamatos teremtődésébe. A belső világfolyamatot kívülről és belülről is a külső világfolyamat határolja (3. ábra). A külső világfolyamatot belülről, fizikai határainkon át, és kívülről, belső világfolyamatunk kozmikus óceánjának túlsó partvonalai által, a belső világfolyamat határolja A belsővé tett, személyiségünk által észlelt és érzékletekké alakított külvilág, a “belsővé tett külső világfolyamat” belső világunk egyik fő tényezője. Belső világunk központi hatótényezője az ÉN. Az ÉN a belső és külső világfolyamaton kívüli kozmikus hatótényező; biztosítja a belső és a külső világfolyamat érintkezését, összekapcsolódását, tetszőleges skálájú összeméretődését, s ezáltal a belső impulzusok külvilág felé vezető csatornáinak megteremtését.

A belső világfolyamat olyan tevékeny szervező erő, ami képes jelentést adni a külvilág belsővé transzformált jeleinek. A belső világfolyamat minden jelet létre tud hozni önmagából, ami a külső világfolyamat belsővé tevésének folyamatában létrejön – ez az alapja a képzelet szabadságának, és annak, hogy a történésekre saját módunkon saját szavainkkal emlékszünk vissza Ez az alapja annak, hogy hipnózisban egy ceruzát megfogva is égési sérülések jönnek létre rajtunk, ha azt szuggerálják belénk, hogy a szobahőmérsékletű ceruza forró. A külső világfolyamat belsővé tevésében a tudat csak kis részben játszik szerepet a belső világfolyamat állandóan válogat, szelektál, és a számára fontos történéseket erősíti fel annyira, hogy a tudatküszöbön átjutva könnyebben rendelkezésre állhassanak. A tudat terjedelme, a belső világfolyamat válogatási tartományához képest, annak kevesebb mint egytizedegyszázad milliomod része (4. ábra). Emellett párhuzamosan folyik a belső világfolyamat jeleinek válogatása, hozzárendelése, értelmezéssé szervezése.

A belső világfolyamat nem más, mint belső világunk biológiailag adottartománya Minél kevésbé hagyjuk érvényre jutni belső impulzusainkat, annál kevésbé közvetítjük a Természet üzenetét életünkkel a Természet felé. Ha a belső világfolyamatot, mint veszélyes, elemi erőt, megpróbáljuk visszatartani, elfojtani, meggátolni érvényre jutását – s a mai társadalmak köztudatának formálói ebben serénykednek-, nemcsak megszelídítetté idomulunk, tenyészedünk, hanem saját legmélyebb életünkből rekesztjük ki magunkat. Ugyanígy formálhatóbb, engedelmesebb az ember, s jobban alávethető bármilyen – akár elvetemült-, célnak is, amit természetesen könnyen fogyasztható, kellemes hatású ruhába öltöztetnek, de kérdés, vajon az-e az emberiség rendeltetése, hogy túlnyomórészt vakon, tárggyá lefokozva, mini készséges fogaskerék élje le életét.

Fejlődnek-e az ösztönök?

A belső világfolyamat, mint mozgatórugó, ösztöneink alakjában lép elénk. Ösztöneink biológiailag öröklődnek, de hogyan keletkeznek? Ha a biológiai génkészletben az egyéni lét semmiféle szerzett tulajdonsága nem őrződik meg, akkor hogyan lehetséges az evolúció? Ha viszont egyes szerzett tulajdonságok öröklődhetnek, ezek mennyiből nevezhetők ösztönöknek? Fejlődnek az ösztönök?

Az ösztönök Louis Breger szerint olyan viselkedési minták, melyek központilag beépültek az egyes fajokba, hogy az egyedék és a faj túlélését biztosítsák. Ha viszont az ösztönök pusztán az önfenntartás és a fajfenntartás érdekeit szolgálnák, akkor hogyan jelenthetne az ember biológiai háttere, mentsvára menedéket a társadalom kínálta személyiségtorzulások, az eltömegesedés, az eljelentéktelenedés ellen? Ha van végső biztosíték tennünk az emberi élet lehetőségére, az biológiailag, természetileg adott. De a puszta ön- és fajfenntartás éppenhogy nagyon is sokszor alkalmas eszköznek bizonyult a társadalomidegen hatalmak érvényesülésére, az anyagi jólét kis növelését nem egyszer felhasználták életellenes hatalmak legalizálására

Miből ered a katarzis, egy művészeti előadás megtisztító ereje? Honnan származik a borzongások, sejtelmek mágikus hatalma fölöttünk? Hogyan jöhet létre a tánc, a zene által az extázis, a mindent magával ragadó érzés-és indulathullám? Miért használhatták a táltosok, a sámánok több ezer éven át az extázist a társadalom egyensúlyban tartására, az emberek gyógyítására? Mi volt például az 1968-as diáklázadás mozgatórugója-talán a puszta önfenntartás és a fajfenntartás biztosítása? Miért van az, hogy az emberiség egyedeinek életében, öt földrészre kiterjedő vizsgálatok szerint, a zene jelenti a csúcsélményt? Igaz-e, hogy bennünk csak az önfenntartás és a fajfenntartás impulzusa jelentkezik elemi erővel, ösztönkém és ezenkívül minden csak esetleges hajlamok, másodlagos tényezők függvénye? És ha tényleg létezik az emberben egy eddig meg nem nevezett ösztön, mely a puszta ön- és fajfenntartáson túlmutat, nem éppen ez a természeti erő köti össze bennünket a legátfogóbb szférával, a Kozmosszal? Mielőtt elhamarkodottan az emberhez kötnénk ezen ösztön kizárólagos jelenlétét a természetben, nézzünk meg figyelmesen egy elkapott jelenetet egy félmajom táncáról (2. ábra)! És mi célt szolgál vajon a játék, és miért oly elterjedt az állatvilágban? Hogyan képes örömet, élvezetet kiváltani anélkül, hogy közvetlen kapcsolata lenne az ön- és fajfenntartással? A játék által kiváltott öröm, élvezet sokban közös az emberi alkotás transzállapotával. Mit jutalmaz itt a Természet ilyen erősen? Hiszen a játék nemcsak hogy nem célra, de nem is tárgyra irányuló tevékenység, és annál inkább játék, minél inkább így van!

Mi köze van az ön- és fajfenntartáshoz olyan csúcsélményeknek, mint ami az alább
leírt módon zajlott le? “Rosalyn Tureck röviddel 17. születésnapja előtt a Jóltemperált
Klaviatúra« könyvéből az a-mollban írt Bach-fúgát játszotta amikor egész létének
tudatát elvesztette. Amikor magához tért, idézi vissza, Bach zenéjét teljesen új
fényben látta, új szerkezetben, ami új zongoratechnikát igényelt. Két nap alatt
kidolgozta ezt a technikát a fúga négy vonatában, és lejátszotta az órán. A tanár azt
mondta neki, ez csodálatos, de az egész lehetetlen, egyszerűen ezt így nem játszhatta
le. »Minden amit tudtam mondja Tureck – az volt, hogy kis ajtón léptem át egy
beláthatatlan, élő zöld világegyetembe, és hogy lehetetlen visszamennem abba a
világba, amit addig ismertem.« Az ember a puszta ön- és fajfenntartáson túl,
kisgyerekkora óta igényli, hogy létének a puszta fennmaradáson és körforgáson túli
értelmet találjon. Viktor E. Frankl vizsgálata szerint az amerikai egyetemisták 7596-a
akar olyan egyéni életstratégiát kidolgozni, ami értelmet ad életének. Úgy tűnik, a
mai társadalmak képtelenek arra, hogy életünk ezen harmadik, s talán legfontosabb
szféráját teljes terjedelmében és súlyában lássák, úgy, ahogy ez az emberi
egyedekben, személyekben él. Ez lehet az oka a fiatalság radikális kitörési
kísérleteinek, alternatív kultúrájának és a New Age elsöprő népszerűségének.

Ahhoz, hogy létünket valódi dimenzióiban fogjuk föl, az ön- és fajfenntartási ösztön mellett be kell vezetni a világösztönt, mint harmadik ösztönt A világösztön persze sokkal kevésbé mereven programozott, mint az önfenntartási vagy a szexuális ösztön. Ez eleve jellegéből, irányultságából következik.

Kozmikus lények vagyunk!

A Világegyetem egésze élő rendszer, és ez a rendszer a mi ösztöneinken keresztül nyilvánul meg, fejezi ki és érzékeli önmagát. Az ösztönök a világ szervei bennünk, ezekkel közlekedik a világ velünk, ezekkel hajt, ösztönöz a végső, a komikus mozgatórugó. A világösztön a legmagasabb színtű, kozmikus kiteljesedés vágya, ami elemi, leküzdhetetlen erővel képes és hajlamos megjelenni, hatni. Az ösztönök köré csoportosul minden tulajdonságunk, érzésünk, vágyunk, az ösztönök genetikai életprogramunk szervező központjai. Az ösztönök képezik minden vonatkoztatásunk végső alapját, minden fogalmunk jelentésmezejét, értékrendszerünk kozmikus fogódzóit, és mind közül a legalapvetőbb, a legátfogóbb, amin igazából a másik kettő is alapszik-a világösztön. Ahogy a világ léte feltétele a faj létének, és a faj léte feltétele az egyén létének, úgy alapszik a világösztönön a fajfenntartási ösztön, és az önfenntartási ösztön a fajfenntartási ösztönön-egymásra épülnek Ezzel magyarázható az az erkölcsiség, amiért az ember hajlandó életét áldozni a többiekért, családjáért, a hazáért vagy az emberiségért: mert a fajfenntartási ösztön természet szerint előbbre való az önfenntartási ösztön puszta önzésénél, ami az önfenntartó ösztön kizárólagossághoz jutását jelenti. És ugyanígy előbbrevaló természet szerint a világösztön a fajfenntartási ösztönnél. Természet szerint az egyén és az emberiség kozmikus lény, a világgal kell összemérnie magát, a világegyetemmel kell kapcsolatot teremtenie. A világösztön a világmegvalósító ösztön, a megismerési vágy ösztökéje, a kíváncsiság, az intuíció talaja A világösztön hajt bennünket, hogy próbára tegyük magunkat, egész életünket, hogy megfelelünk-e igazi, legmélyebb természetünknek. A világösztön űz minket, hogy összekapaszkodjunk a világegésszel, gondolatban és érzéseinkben egyek legyünk a csillagokkal. A világösztön az ősi, az eredeti ösztön.

Talán nem véletlen a magyar nyelv fogalmazása sem. A nyelvtörténeti lexikon szerint “ösztön” szavunk első írott nyoma 1006-ból keltezhető, mégpedig “eszten” (Isten) alakban. Milyen lehetne a mai világ, ha az emberek azt élnék át, hogy “isteni” ösztönök hajtják (ösztönzik) őket? Márpedig tényleg erről van szó! Mindenekelőtt a kozmikus világösztön az, ami létünknek erkölcsiséget, önmegfelelést és természetmegfelelést ad. És amennyiben a szexuális ösztön összekapcsolódik a világösztönnel, a pusztafizikai kapcsolat szerelemmé nemesedik. Attól szerelem a szerelem, hogy benne a biológiai késztetés összekapcsolódik a megismerési vággyal, a kíváncsisággal, a felfedezés vágyával, a világegésszel összekapaszkodás vágyával, legnemesebb érzéseinkkel és gondolatainkkal. És az önfenntartás ösztöne is akkor működik természet szerint, ha a világösztönön és a szexuális ösztönön alapszik, és a puszta önzésbe, táplálkozásba, fizikai élvezetbe fulladás helyett értékek fenntartásának ösztönévé válik.

A természet nem életellenes

Nincs tehát rombolási, gyilkolási, hatalmi ösztön. Ezek csak akkor jelentkeznek, ha a társadalom félrenevelése vagy az egyén félrefejlődése miatt a három természetes ösztön nem juthat természetes kifejlődéshez, megvalósuláshoz. Az elsődleges élmények, élvezetek hiánya, a ki nem elégült ösztönök elemi erőinek energiáival másodlagos kifutást keres. A Természet maga nem Természet- vagy életellenes, hogy külön ösztönt hozzon létre a saját magával szembefordulásra. Az ember az, aki szabadságával rosszul élve, szándékosan vagy szándéktalanul, saját magától vagy másoktól megnyomorítva, torz megoldásokra kényszerül.

A természet fejlődésével, az élővilág kifejlődésével párhuzamosan megfigyelhető tendencia az egyre tágabb kapcsolatrendszerek kiépítésére az ösztönökre is igaz. Az önfenntartási ösztön viszonylagos túlsúlya a legfejletlenebb élőlényekre jellemző, míg a világösztön a legnagyobb súllyal az embernél jelentkezik. Ez a legtágabb, legátfogóbb, legmindentmagábaölelőbb ösztön a legkevésbé előírt, a legspontánabb, a legszemélyesebb.

Különbözik a három szférában az életjelenségek szintje is. Amíg az önfenntartás a táplálkozás, a vegetatív funkciók terén az inger vagy gátlódig vagy kielégítődik, addig a fajfenntartás, a szexualitás szférájában az inger az ingerlékenység növekedését váltja ki. Az inger felléptének hatására a szervezet úgy alakul át, hogy az inger mennyiségileg és minőségileg fokozottabban érhesse, ezáltal ez a szféra tendenciájában a végtelenség felé, az önfelfokozás határtalansága felé nyit. A világösztön pedig a legteljesebb végtelenség ösztöne, ami mindent mindennel közvetlenül kapcsolatba akar hozni, hogy itt a földi világban gyújthassa ki az örökkévalóság fényeit. Ez vezet a kozmikus szerveződés kiteljesedésére, a külső világfolyamat fölelevenedésére.

Grandpierre Attila